Forbidden Love- A tiltott
szerelem
1. Fejezet - A kezdet
Reggel, az iskolába menet éreztem magamon az
emberek tekintetét. Minden áldott nap elfelejtem, hogy az átlagemberek nem
láthatják őt.
- Na de Satsuki, válaszolj már!- nyaggatott Ren.
- Bolondnak néznek az emberek, mert azt hiszik,
magamban beszélek.- sziszegtem neki, mire durcás arcot vágva felugrott az egyik
padra.
- Tsuki, Tsuki, Satsuki!- kezdte teli torokból
üvölteni. Az agyamra megy a gyerekeskedéseivel. Lassan 19 éves lesz, de úgy
viselkedik, mint egy 5 éves kisfiú.
Fejemet csóválva hagytam ott a padon óbégatni,
hátha feltűnik neki, hogy nem vagyok rá kíváncsi.
- Befejezem, csak várj már meg, az ördögbe is!-
szól utánam, mire elégedetten mosolygok magamban.
- Nem gondolod, hogy elég öntelt dolog a saját
fajtádat szidni?- kérdezem, mire haragosan néz le rám.
- Mintha a tiéd nem ez lenne és egyébként is, te
is előszeretettel használod ezt a kifejezést.
- Vicceltem Ren, ne vegyél már mindent komolyan.-
forgattam a szemem.
Az iskola kapuján belépve fellélegeztem, mert tudtam,
itt már nem őrködik felettem. Túlságosan is unalmasnak tartja az emberek
tanítási óráit, legnagyobb szerencsémre.
- Jó reggelt, Takashi bácsi!- köszöntem be a
portásnak. Felmutattam a kis kártyám, amit le is csippantott, majd meleg
mosolyával szép napot kívánt. A lépcsőn felfelé bandukolva megakadt a szemem
egy plakáton: végzősök bálja. Tehát sehogy nem úszom meg... Végzős lévén,
kötelességem elmenni.
Minden lány lázban ég az osztályban. Az egyik
sarokban sutyorognak, hogy vajon melyik fiú kit fog elhívni- mert hát ez így
szokás. Japán iskola vagyunk, de van egy amerikai testvér-kapcsolat egy ottani
gimnáziummal, és persze drága jó igazgató úr úgy gondolja, át kell venni néhány
hagyományt. Szerintem ez hülyeség...
- Satsuki, nem jössz te is?- kérdezte Yui, az
egyetlen olyan ember, akiben feltétel nélkül megbízok.
- Nem, kössz, még át akarom futni az anyagot. -
hazudtam. Semmi kedvem a fiúkról sutyorogni, miközben jó képet vágok az
egészhez. Eldöntöttem, hogy egyedül megyek.
- Emberek, figyelem!- rohant be az ajtót kicsapva
az osztályelnök. - Idén újítás lesz a bálon. A végzős osztályok közül
választanak egy bálkirályt- és királynőt!
- Már csak ez hiányzott... - suttogtam magam elé,
s ezzel a lendülettel az összes lány sikoltozni kezdett. Szerencsémre a csengő
megszólalt, s pár perccel később betoppant a tanár, aki egy nézéssel a lányokba
folytatta a szót. Szép volt, Tadaka-sensei.
- Tudom, hogy jön a bál, de az év végi vizsgák is
hamarosan itt vannak. Hadd ne kelljen emlékeztetnem senkit, hogy ezen vizsgák
eredménye erősen befolyásolja az életeteket! Vegyétek komolyan, vagy mehettek a
McDonald's-ba dolgozni.- zárta le a témát. Még egy pont, sensei.
Az óra hamar eltelt, próba vizsgát kellett írnunk,
mert valamelyik idióta fiú nekiállt órán almát hámozni. Hogy lehet valaki
ennyire idióta? Nem mintha gond lenne, már rég levizsgázhattam volna mindenből,
de valahogy nem volt erőm itt hagyni Yui-t ezzel a sok őrülttel.
- Tsuki, milyen ruhád lesz? Kivel mennél
szívesebben? Megyünk együtt ruhát venni?- szegezte nekem a kérdéseit az
ebédszünetben.
- Méh egy szhó ehhől ah egész mahhasághól, és itt
hagylak.- mondtam neki teli szájjal. Nőies...
- Jólvan, na. Teljesen be vagyok zsongva. -
hajtotta le a fejét.
- A ruha miatt ne aggódj. Este gyere át. -
mondtam, hogy felderítsem. Olyan bunkó tudok lenni... Nem feltétlenül kell ezt
csinálnom vele.
- Komolyan?- csillant fel a szeme.
- Tudod, mit? Menjünk rögtön suliból. - mondtam,
majd befejeztük az ebédet.
Délután még volt két óránk és egy röplabda
edzésünk.
- Tsuki, Tsuki, Satsukiiii!- üvöltötte valaki
mögülem. Ren, te galád...
- Mi az, mit nézel?- kérdezte Yui.
- Semmi, semmi. - válaszoltam, majd hátam mögött
bemutattam Rennek.
Viszonylag nyugodt haza utunk volt. Beléptünk a
házba, s rögtön anya dolgozószobájába mentünk.
- Sziasztok, drágáim, Yui, örülök, hogy itt vagy!-
ölelte magához barátnőmet.
- Szép napot, Sachiko!
- Anyu, segítenél Yuinak? Lesz ez a hülye bál,
akarom mondani végzős bál, és kellene neki egy ruha.
- Jajj, drágám, ne viccelj. Már kész vannak a ruháitok.
Menjetek be a próba terembe, ott fel is vehetitek és majd igazítunk.
- Kész is vannak? Te vagy a legjobb, Sachiko!-
kiáltott fel Yui, majd megragadva a kezem rohant be a próbaterembe. Belépve két
meseszép ruhát láttam a bábukon.
- Te jó ég... - esett ki a táska a kezemből. Az
egyik tűz vörös, követte a baba alakját. Merész, mégis elegáns. A ruha mellkasi
részén apró kövek díszelegtek. Nem volt se túl sok, se túl kevés.
Yui ugyanúgy, mint én, ámuldozva nézte a ruhát.
Halvány, barack színű ruha, pánt nélküli. A mellrész kisebb-nagyobb kövekkel
van kidíszítve, az alja pedig tüllből állt. Gyönyörű volt, de az övé nekem már
túl sok, túl merész.
- Hogy tetszik?- kérdezte édesanyám, mire
odafutottam és megöleltem.
Semmit nem kellett igazítani, minden tökéletesen
passzolt ránk. A legszebb ruhát fogom viselni a bálon, ez már biztos.
Már elmúlt kilenc, mikor Yui elindult haza.
- Azt hittem, már sosem megy el. Magányos voltam..
- nyávogta Ren.
- Nyugodj már meg. Keress valami hobbit - mondtam
neki.
- Te vagy a hobbim. - válaszolta komoly arccal.
Sosem fogok rajta kiigazodni.
Ren az én úgymond testőröm. Mindig velem kell
lennie, akár akarom, akár nem. Nem mondom, hogy nem szeretem, mert hazugság
lenne. Olyan nekem, mint egy báty. De nekem is kell egy kis tér... Tudom, hogy
az én helyzetemben fokozott védelem kell nekem, de nem a nap 24 órájában.
- Kicsim, vacsora!- kiáltott fel anyu. Gyors
léptekkel haladtam le a lépcsőn, minek következményeképp megbotlottam.
Felkészültem a becsapódásra, ám hirtelen Ren karjaiban találtam magam. Egy
mosoly jelent meg az arcán.
- Látod Satsu, ezért kell neked a testőr. - szólalt
meg apám. Pont most kellett jönnie, persze...
- Szép kapás, Ren!- kacsintott Yozu, a bátyám,
majd összepacsiztak.
- Nem valami labda vagyok, ha nem tűnt volna fel. -
fortyantam fel. Utálom, hogy úgy beszélnek rólam, mintha itt se lennék.
- Most, hogy így összeültünk, van egy kis
mondandóm. - szólt édesapám.
- Oké, csak siessünk, még dolgom van- ásított
egyet Yozu.
- Kétszer annyi időbe fog telleni, ha ezt
csinálod!- dorgálta meg apa.
- Elkezdhetnénk?- sürgettem meg a dolgokat. Apám
mélyet sóhajtott.
- Tudjátok, hogy lassan elérkezik az idő, hogy
átvegye valaki a helyem. Mivel mi vagyunk a fő ága a családnak, közületek lesz
valaki a Pokol Ura, illetve Úrnője, ha úgy alakul. Ősi hagyományokat követve a
legidősebb gyermek kapja a címet. Yozu, itt rád gondolok.
- Thudom, aphu -mondta bátyám, miközben két kézzel
pakolta az ételt magába. És ő lesz a Pokol Ura?
Bátyám betöltötte a huszonkettőt idén. Érett
férfinak minősítik, de ha valaki egy kicsit is ismeri, tudja, mekkora tévhit
ez. Gyerekes, önző, beképzelt. És még finom voltam, hiszen a bátyámról van szó.
Ahhoz, hogy ő lehessen majd a vezetőnk, kéne egy
kis felelősségtudat, egy kis jómodor.
- Yozu, hát te semmit nem tanulsz? - mérgelődött
édesanyánk azon a vékony hangján. Ezen a hangon semmi nem hangzana
fenyegetésnek vagy leszidásnak. Imádtam anyut, aki a családjának élt, de persze
nagy álma, a divattervezés sem maradt az utolsók között.
Hosszú, fekete haja és világító, tengerkék szeme
tökéletesen passzolt halvány, porcelán bőréhez. Én is ezt örököltem tőle: annyi
különbséggel, hogy míg neki egyenes haja volt, az enyém úgy nézett ki, mint egy
elfeküdt oroszlánsörény.
- De tanulok. Köszönöm a vacsorát, finom volt. -
mondta anyának, majd apánkhoz fordult. - Apa, ezt már tudjuk. Miért hoztad fel
most?
- A fő oka... - kezdett bele, de olyan idegesnek
tűnt... - nem kertelek, elég érettek vagytok. Az Angyalok hadjáratot akarnak
indítani ellenünk, vagyis a fejesek és családjai ellen. A jobb kezem, Nakamura
urat és családját az éjjel megölték. A két pici, 7 éves kislánnyal együtt.
Teljesen lesápadtam, s éreztem Ren szorongató
ujjait a kezemen. Megnyugtatott, de csak egy kicsit.
- És akkor most mi lesz?- kérdezte suttogva bátyám
is.
- Ellenállunk. Fokozzuk a védelmet. Nem tudunk
mást tenni. Te is tudod jól, hogy az Ördög és Angyal Kapcsolatok vezetője a
fenti népet védené. Ott is beférkőztek a kegyeikbe. Sosem gondoltam volna, hogy
pár szexi angyalka ennyire elcsavarja a halandó emberek fejét. - morgolódott
apám.
- Tehát, ha ellentámadást indítunk, az olyan
lenne, mintha mi szegtük volna meg a szerződést, melyet kötöttünk. - mondtam ki
hangosan, mire mindenki bólogatni kezdett. Sok volt egy így egyszerre.
Hogy mi jut az embereknek az eszébe, mikor
angyalokról beszélünk? Fehér ruhás, szőke hajú, glóriás csodalények, melyek
óvják és védik az embereket. Na meg persze, azokról a fehér, giga-galamb
szárnyakról se feledkezzünk meg. Tehát az angyalok jók, ők támogatnak,
megvédenek, veled vannak és szeretnek.
És akkor mi a helyzet velünk, ördögökkel? Mi lent
a Pokolban tengetjük mindennapjainkat, kínozva szerencsétlen embereket, akik
ide jutottak. Hát persze, és közben unikornist lovagolok. Mi lettünk
elkönyvelve rossznak, gonosznak. Aláírom, van, aki gonosz és a leggaládabb
tetteket is képes szemrebbenés nélkül elkövetni, de ugyanez megtalálható az
angyalok között is.
Nálunk, ördögöknél, külön figyelmet kapnak a
veszélyes egyedek. Fogdák, intézetek működnek, melyek igyekeznek vagy
meggyógyítani, vagy féken tartani az odakerülőket.
Ez a viszály köztünk és angyalok között már nagyon
régre nyúlik vissza. Ismeritek Ádámot és Évát, ugye? Ne kelljen bemutatni.
Nagyon régen történt, az ördögök első egyede tette meg ezt a gaztettet. Azóta
mi vagyunk a világ legádázabb teremtményei. Elegem van már abból, hogy fent
kell tartanom emberi alakom- nem kis erőbe telik. Nekünk, mint
"mesebeli" lényeknek, el kell rejtenünk szarvainkat és kis
farkacskánkat. Nem mindenki képes erre- hatalmas mágikus erő kell, hogy egész
nap átlagembernek kiadva magam sétálgassak.
Vannak olyanok is, akik alakot sem tudnak ölteni,
vagy csak minimális időre lehet belőle "ember". Ilyen Ren is. Eddig a
leghosszabb ideje két óra harminchét perc volt. Sajnos ez is épp elég fizikai
fájdalommal járt neki.
Miután befejeztük a vacsorát, felmentem a
szobámba. Kibontottam gondosan feltűzött, fekete hajamat és a fürdőbe
készültem. Kezdek ideges lenni. Pont egy háború az, ami nem hiányzik.
A tükörbe nézve, szembe velem találtam egy fiatal
lányt, hosszú, fekete, göndör hajjal és vakítóan kék szemekkel. Sosem volt
gondom a sminkkel, édesanyámtól örököltem sima bőröm. Ahogy engedtem a
fürdővizet, eszembe jutott a bál... Kivel menjek? Nem mintha annyira szükségem
lenne egy emberre, de azért mégiscsak lányból vagyok, nekem is kijár egy kis
boldogság, nem? Hiába mutatom a jégkirálynőt, akkor is örülnék annak a bizonyos
lelkitársnak.
- MIÉRT ILYEN NEHÉZ EZ AZ EGÉSZ?!- kiáltottam el
magam, miközben belefeküdtem a habos vízbe.
Néhány pillanattal később kicsapódik az ajtó, Ren
aggódó szemei és támadásra kész felállása jelenik meg előttem. Még jó, hogy
takar a hab.
- Mi a baj, Tsuki?- kérdezte, majd mély levegőt
vettem.
- Menj. Ki. Innen. MOST!- kiáltottam rá, majd
kezemet meglegyintve kirepítettem az ajtón, s mutatóujjamat hajlítgatva
becsaptam az ajtót. Utálom ezt az életet.
Mikor már lehűlt a víz, kiszálltam s felöltöztem.
Kiléptem a szobámba, ahol Rent pillantottam meg az ágyamon. Szemei csukva
voltak, hosszú szempillái megremegtek minden lassú lélegzetvételénél.
Sötétbarna haja homlokába lógott- késztetést éreztem, hogy megérintsem. Olyan
puha és fényes volt, mint amilyen nekem sosem lesz. Óvatosan kivettem alóla a
takarót, és leterítettem rá. Még úgyis tanulnom kell, pihenhet.
Leültem kedvenc fotelembe- régi, kopott, világos
barna volt, de gyerekkorom óta megvan. Sosem engedtem kidobni. Igaz, hogy nem
illik bele a szobámba, de örök kedvenc. Falaim fehérek, fekete és szürke
mintákkal, hatalmas baldachinos ágy áll középen. A szekrényem egy külön kis
szobából lett kialakítva- édesanyám minden héten újabbnál újabb ruhákat hoz
fel. A régi gardróbomat kinőttem, ha lehet így fogalmazni.
Kezembe vettem a táskám és elővettem pár könyvet.
Csupa hülyeség... szerencsére elég lesz párszor átolvasnom és meg is marad a
fejemben. A jegyek miatt nem szoktam idegeskedni.
Jó fél óra magolás után kezdtem elálmosodni, de
Ren még mindig szuszogott. Lassan felhúztam a takaró másik felét az ágyon, és
bemásztam alá. Aludtunk már együtt, nem is egyszer. Lassan tíz éve, hogy
védelmez. Nem csak testőr, hanem barát, családtag. Nagyon szeretem, de mint
férfi... nem is tudom. Elég érdekes elképzelés, hogy Ő és én együtt, mint
szerelmesek. Valahogy sosem tudtam ezt elképzelni.
***
Valami zörög. Most recseg. Zörög... Mi a fene
motoszkál?! Lassan nyitom ki a szemem, s ekkor megpillantom Ren arcát, miközben
aggódva, csendesen próbál kiosonni.
- Hé!- kiáltok rá, mire felugrik. Hangosan
felnevetek, s egyből elszáll az álmosságom.
- Satsuki, ne haragudj. Nem akartam se itt aludni,
de felkelteni téged!- mentegetőzött.
- Mintha még nem aludtunk volna együtt. A másik,
úgyis tíz perc múlva csörgött volna az ébresztő. - mondtam, majd lelökve
magamról a takarót és a fürdő felé indultam. - De egy kávét behajtok rajtad,
mindjárt lent vagyok!
- Értettem, kapitány!- szólt vissza az ajtóból.
A fürdőben gondosan feltűztem oroszlány hajamat,
felvettem térdközépig érő, fekete zoknimat, belebújtam kék-fehér kockás
szoknyámba és fehér ingembe. Kék pulcsim a derekamra kötöttem, majd a tükörbe
nézve nyugtáztam, készen állok erre a napra.
A konyhában mindenki ide-oda rohangált. Észre se
vették, hogy beléptem vagy hogy köszöntem. Leültem a szokásos székemre, kezembe
vettem egy szép, nagy piros almát és figyeltem a többieket.
Bátyám az egyetemi ruhájában futkozott, vigyázva,
nehogy leöntse kávéval barna nadrágját és fehér ingjét. Szőke haja az egekben,
mert most az a menő, ha egy sünt varázsolsz a fejed tetejére a hajadból.
Anya épp rántottát csinált pirítóssal, hogy apa
tudjon mit enni munka előtt. Hosszú, fekete haja vége még nedves volt, apró
vízcseppek hulltak halvány rózsaszín felsőjére.
Ren a kávégépet próbálta működésre bírni- ez az
átka, ha lusta bejönni az óráimra.
Apa épp most robogott le a lépcsőn. Egyik kezében
táska, másikkal a nyakkendőjét húzogatta jobbra-balra, hogy lazítson rajta.
Megint késében van. Karamellszínű haja össze-vissza állt. Mikor észrevett,
mosolyra húzódott a szája.
- Élvezed ezt az össze-visszaságot, mi?- kérdezte,
majd mindenki megdöbbenve fedezte fel, hogy én is itt vagyok.
- Hogy ne élvezném?- kérdeztem kuncogva, mire odalépett mellém és egy
puszit nyomott a homlokomra. Ezután leült, és várta, hogy anyu végezzen.
Mikor mindenki végzett, anyu bepakolta az edényeket a
mosogatógépbe. Miket ki nem találnak az emberek… Olyannyira megkönnyítik a
saját dolgukat. Lassan már emberekre se lesz szükség a munkaerőpiacon, mert
gépek csinálnak mindent.- Satsuki, mehetünk?- kérdezte
Ren. Gyorsan felkaptam a táskám, és elindultunk.
Ma nagyon csendes napunk volt, mindketten szótlanul
gyalogoltunk. Szerintem zavarban van a tegnapi miatt. Mikor az iskolához
értünk, biccentett egyet és le is lépett. Bementem a kapun, és szívem nagyot
dobbant. Akahura Tensui-t pillantottam meg magam előtt. Évfolyamtársam volt.
Hamuszürke haja és igéző, zöld szemei voltak. De ami a legfurcsább, egyenesen
rám nézett velük. Megfordultam, gondoltam, csak valami másik ember mögöttem,
akihez épp elindult, de senki nem volt a közelemben. Lassan közeledett, édes
mosollyal a száján.
- Satsuki, lehetne egy kérdésem?- kérdezte.
- Persze, mondd csak. - mosolyogtam vissza, és igyekeztem nem törődni a
gyomromban kavargó pillangókkal.
- Jönnél velem a bálba?- a pillangók épp most robbantak fel. Legszívesebben
futottam volna két kört, hogy lenyugodjak. Némán bólintottam egyet, s hatalmas
mosoly terült szét az arcán.
- Akkor még kereslek a ruhával kapcsolatban. Itt a számom, a tiéd már megvan!-
kacsintott, s elindult az épületbe. Azt hittem, ennél nem lehetek boldogabb.
Azt hittem, az a bál lesz életem legnagyobb estéje. Azt hittem, végre minden
rendben lesz, és nem kell a fajtám miatt aggódnom. Azt hittem, végre élhetek,
ha csak egy estéről is van szó… Ez volt életem legnagyobb tévedése. Sosem fogom
elfelejteni azt az estét. Sajnos…
