6 tekintélyt parancsoló animekarakter, akire mindenki hasonlítani szeretne

Cikksorozatunk első részében 6 olyan animekaraktert mutatunk be nektek, akikre szívesen hasonlítanánk, és akikkel biztosan nem szeretnétek konfliktusba keveredni.
Vágjunk is bele!

1. Akashi Seijūrō (Kuroko no Basuke)
Kétség sem fér hozzá, hogy még a levegő is megváltozik Akashi közelében, annyira erős és félelmetes a kisugárzása. A Csodák Generációjának kapitánya (Generation of Miracles) szemének egyetlen pillantásával képes bárkit maga alá rendelni, és oly mértékben megfélemlíteni, hogy nem csak a kosarazástól, de az élettől is elmenjen a kedve. De ezt szeretjük benne.

2. Gakuhō Asano (Assassination Classroom)
A Kunugigaoka Junior High School igazgatója sem szerénykedhet, ha megfélemlítő auráról beszélünk, hiszen elegáns kinézete ellenére egy igazi szörnyeteg rejtőzik benne. És ezalól nem kivétel fia, Gakushū sem. Érdekes a világnézete, maximalista és kegyetlen. Nem olyan személy, akivel szivesen vitába szállna az ember.

3. Uchiha Itachi (Naruto)
Az Uchiha klán üdvöskéje is jogosan kap helyet a listán, hiszen elég csak ránézni, és azonnal észrevesszük, hogy vele aztán nem érdemes kikezdeni. Bár haladva az animével rájövünk, hogy nem egy egyszerű hidegvérű gyilkos ő, személyisége és megjelenése mégis tekintélyt parancsol.

4. Kuchiki Byakuya (Bleach)
Kinézete ne tévesszen meg, egy hidegvérű gyilkosról van szó; persze csak a legfőbb jó érdekében teszi. Elegáns, nyugodt és csendes, a harcban megfontolt és türelmes, olyan személy, akire szívesen felnéz az ember. Bár személyiségén és arroganciáján lenne még mit csiszolni.

5. Sesshōmaru (Inuyasha)
Inuyasha bátyja sem panaszkodhat, ha arroganciáról van szó, de valljuk be, nagyon jól áll neki. Ő is egy hidegvérű gyilkos, de van jó oldala is, hiszen szívén viseli Rin és Jaken sorsát, még ha ezt nem is szívesen mutatja ki.

6. Hiwatari Kai (Beyblade)
Bár nem egy gyilkos, Kai porig tudja rombolni a lelked önteltsége, és Bayblade-je, Dranzer segítségével. Ritkán mutat érzelmeket, egyetlen szenvedélye a Beybladezés.

Ennyi lett volna az első rész, de ne csüggedjetek, nemsokára jön a következő! :) 

A cikket írta: Elric

Ismét nosztalgia! Magyar szinkronos animeidézetek, amire te is biztosan emlékszel #2

Cikksorozatunk második részben ismét ismert, sokszor elhangzott animés idézeteket hoztunk el nektek.
Jó olvasást!

1. "Égmetsző Holdagyar!" 
Remélem mindenki emlékszik Ichigo ász támadására. Én nem tudtam elfelejteni.

2. "Kit nevezel te olyan kicsinek, hogy a bolha is nagyítóval nézi?!"
Ezer és egy hasonló beszólással szórakoztatott minket Edward Elric, és valljuk be, mindenki szerette, amikor valaki cikizte főhösünket a méretéért. Az anime végére szerencsére sikerült emberi méretre nőnie. :D

3. "Vasromboló Lélekrabló!"
Úgy gondolom eme támadást sem kell bemutatnom senkinek, hisz kedvenc ezüsthajú szívtiprónk, Inuyasha, előszeretettel használta démonok írtására.

4. "Shannaro!!!" 
Sakura indulatai már-már beleégtek az elménkbe, és lehetetlen őket onnan kiűzni. De ki is tudná elfeledni eme felkiáltását? Ez teszi őt különlegessé.

5. "Lélekrezonancia!"
Állítsuk egy hullámhosszra a lelkünk rezgéseit! Na sikerült? Nem? Ne csüggedj, inkább nézd meg a Soul Eater-t, és tanulj a profiktól!
Bár elárulom, Soul és Maka sem tanulták meg egyről a kettőre!

6. "Hiszek a kártyák lelkében!" 
Beugrott, hogy honnan van? Bezony, Yu-Gi-Oh! 10-ből 9 gyerek biztosan gyűjtötte a Yu-Gi-Oh! kártyákat, és ez a népszerű animesorozatnak volt köszönhető.
Érdekesség, hogy nemrég indult el a sorozat 6. évada, Yu-Gi-Oh! VRAINS címmel.

7. "Amikor 16 éves vagy, mindenkibe beleszeretsz. 17 évesen megismersz valakit, akit különlegesnek hiszel, de hamar 18 leszel, és már túl is vagy az első csalódáson. Mire betöltöd a 19-et, megtalálod azt, akit mindig is kerestél, de az érzések gyorsan változnak, és 20 évesen újra kezdenél mindent. De legbelül tudod, hogy valaki csak rád vár."
Ezt a Nana reklámot sem fogom egyhamar elfelejteni, az biztos. Kiráz a hideg, ahogyan újrahallgatom. Ti szerettétek a sorozatot? Jöhetnek a válaszok kommentben! :)

A cikket írta: Elric 

Kedvenc női karaktereim, + boycrush-ok!

Sziasztok!
Ebben a cikkben a kedvenc női-, és férfikaraktereimet szeretném nektek bemutatni. :)
Kommentben jöhetnek a ti kedvenceitek is! ;)

Kedvenc női karaktereim:

5. Izumo Kamiki (Ao no Exorcist)
Határozott és erős, bár kicsit erőszakos. Ettől függetlenül nagyon bírom őt.

4. Hiragi Shinoa (Owari no Seraph)
Nagyon aranyos, és nagyon tetszik a szarkasztikus attitűdje. Az egész sorozatban ő volt a kedvencem.

3. Krumplilány /Sasha Blouse/ (Attack on Titan)
Nagyon barátságos, olykor vicces lány, ami szerintem nagyon feldobja az egész sorozatot. S bár Mikasa-t is nagyon szeretem, Sasha valamiért szimpatikusabb.

2. Winry Rockbell (Fullmetal Alchemist)
Nagyon szeretem, ahogyan kötődik az Elric fivérekhez, és megtesz értük mindent, amit csak tud. Sokan nem szeretik őt, de nekem nagyon a szívemhez nőtt.

1. Urara Shiraishi (Yamada-kun to Nananin no Majo)

Okos, csendes, szép... Mi kell még? Ő az abszolut favoritom, ha egyszer barátnőm lesz, az remélem hasonló tulajdonságokkal fog rendelkezni. Nem tudom miért, de nálam az ész a legfontosabb tényező egy lánynál. Shiraishi pedig intelligens, brilliáns diák, ami magasra emeli a szemeimben.

És akkor jöjjenek a boycrush-ok:

5. Erwin Smith (Attack on Titan) 
Határozott, okos, vezéregyéniség. Nem lehet nem szeretni.

4. Neji Hyuuga (Naruto) 
Okos, tehetséges, s bár kicsit lenéző, mégis szerethető. Csak kicsit jobban meg kell ismerni. (SPOILER: csak azért nem nézem a Shippudent, mert Neji meghal.)

3. Roy Mustang (Fullmetal Alchemist)
Nagyon jó stratéga, tiszteletben tartja és küzd az erkölcsi értékekért, és ő is jó vezéregyéniség. Külön pont, hogy magyarhangja, Hujber Feri, valami elképesztő. Megnyugtat a hangja.

2. Akabane Karma és Gakushuu Asano (Assassination Classroom)
Ők ketten nálam egy cipőben járnak. Kegyetlen zsenik, akik képesek megfélemlíteni az embereket a puszta kisugárzásukkal.
Úgy látszik valamiért nekem az okos, intelligens karakterek a gyengéim. :D

1. Kuchiki Byakuya (Bleach) 

Nálam ő az abszolut favorit. Kimért, elegáns, okos, nyugodt, még harc közben is. Kell ennél több? Bár én is ilyen lennék.

És akkor lenne még +1 karakter, akivel párhuzamot tudok vonni személyiségünk között.
Kuroko Tetsuya (Kuroko no Basuke)
Csendes, háttérből dolgozó karakter, aki nem szívleli a konfliktusokat.

A cikket írta: Elric

6 animekarakter, aki kienne a vagyonunkból

Ki mondja, hogy az animekarakterek nem esznek sokat? 6 (+1) olyan egyéniséggel jöttünk, akiket nem szívesen hívnánk meg egy vacsorára.

1. Lina, a kisboszorkány (Slayers)
Tiniboszinkon bár nem látszik, bendője feneketlen, és percek alatt le tud takarítani egy svédasztalt. És itt érdemes megemlíteni Gourry-t is, aki szintén híres hatalmas étvágyáról.

2. Goku (Dragon Ball)
A világ és a szeretteink megmentése nem könnyű feladat, és néha megéhezik az ember. Az már más kérdés, hogy ez az éhezés mekkora méreteket ölt, és hogy mennyi adag fér bele a világmentő pociba. Gokuval kapcsolatban erre a válaszra inkább nem vagyok kíváncsi, addig jó, míg nem tudjuk. ;)

3. Sasha Blouse (Attack on Titan) 
Krumplilányt senkinek nem kell bemutatnom úgy hiszem. Akár lopni is képes, hogy ne maradjon üresen a hasikája. Ha étellel járkálsz, akkor javaslom jól rejtsd el, észre ne vegye.

4. Monkey D. Luffy (One Piece)
Kalózkodás közben is megjön az ember étvágya, erre pedig jó példa Luffy, akinek ne tévesszen meg karcsú alakja, hiszen egy reggelire többet eszik, mint én egy héten. Kíváncsi vagyok, mennyit költhet ételekre. :)

5. Natsu Dragneel (Fairy Tail) 
Fárasztó lehet a varázslás, hiszen Natsu folyamatosan tömi magába a finomabbnál finomabb ételeket, s néha Grey is beszáll egy jó kis lakomára. De hogy nem híznak el? Talán ez is mágia?

6. Falánk (Fullmetal Alchemist)
Kicsi, nyálas gömböcünk étvágya csillapíthatatlan, és megesik, hogy néha egy-egy családtagunkat is felfalja. Nem szívesen futnék vele össze, főleg nem üres kézzel.

+1. A titánok (Attack on Titan) 
Ha feneketlen bendőről beszélünk, akkor őket is meg kell említenünk. Sajnos táplálkozási szokásaik kicsit elrettentőek, de ki vagyok én, hogy beleszóljak, ki miként étkezik?

A cikket írta: Elric

Nosztalgiázzunk! 10 magyar szinkronos anime idézet, amire biztosan te is emlékszel

  Bár Magyarország nem a szinkronos animékről ismert, volt egy időszak, amikor itt is televízión nézhettünk animéket, ráadásul magyar nyelven. Sokak gyermekkorát tették szebbé eme alkotások, és számomra mindig boldogságot okoz felidézni, hogy milyen jó is volt annak idején, a tévékészülékben animéket nézni, még gyermekként. 

  Lássunk hát 10 olyan idézetet/mondókát, ami sokak agyában megmaradt, még így évek múltán is. :)

1. "Pikachu, téged választalak!"
Biztosan nem kell senkinek bemutatnom a Pokémon című animét, hisz még az is hallott róla, aki nem éppen a műfaj kedvelője.
Az animesorozat 1997 óta szórakoztatja a nézőket, és több, mint 900 rész készült el belőle.

2. "Macska izom, macska karom, macska varázs, tejhatalom!" 
Ki ne emlékezne a különleges képességű szuperhőscsajokra, a vadmacsokra, akik az iskolába járás és pincérnői munka mellett még a világmegmentést is vállukra veszik? Sajnálatos módon mi már csak a vágott, 26 részes verziót láthattuk anyanyelvünkön, de véleményem szerint az is eléggé szórakoztató volt.

3. "Túlvilági erők, karmazsin vérfolyam,
Régmúlt idők homályából ismét felbukkansz,
Nem riadok vissza, hogy ellenség megússza,
a rám ruházott hatalom add, hogy gonoszt pusztítson,
hogy gonoszt pusztítson!
Sárkányiga!"
Az egyik legikonikusabb varázslat, ami számtalanszor megmentette fiatal boszinkat, Linát. Gyermekkorom egyik legkedvesebb animációs sorozata volt a Slayers, a kisboszorkány. Vicces, bájos történet, amit nem lehetett nem szeretni.

4. "Tsubasa jön, lő és GÓL!"
Biztosan ti is emlékeztek arra, hogy miképp izgultuk végig részeken keresztül azt, hogy kedvenc focistáink egyik kaputól a másikig eljuttassák a labdát a görögdinnyepályán. Hétvégenként kötelező volt megnézni, hogy ki lehessen beszélni az aheti részeket a baráti társasággal.

5. "Magasságok Ura! Ki a test húsával, minden lény erejével és az ember nevével megkoronáztatott. Igazság és erő, mereszd ki karmaidat az ártatlanság védelmében!" vagy ahogy mindenki jobban ismeri, "33. támadás: Tisztítótűz"
Ez az anime már kicsit komolyabb az előzőeknél. Itt, Magyarországon is kialakult egy nagyobb rajongói köre, és az egyik legnépszerűbb lett kicsiny országunkban. Sajnos Ichigoék történetét sem tudtuk végigkövetni magyar szinkronnal, de arra elég volt, hogy beleszeressünk a történetbe, a karakterekbe, és kedvünk támadjon eredeti nyelven folytatni.

6. "Ártatlanság, szólítalak!" 
Az ördögűzés bizony az animék világában is megtalálható, és az egyik legjobb példa erre a D.Gray-man, ahol Allen Walker és társai történetét követhetjük végig, amint megküzdenek a démonokkal, és legfőbb ellenségükkel, az  Ezeréves Gróffal.
Érdekesség, hogy 2016-ban új évada érkezett a népszerű animének, D.Gray-man Hallow néven.

7. "Fekszik!"
Na? Na? Ugye mindenkinek eszébe jutnak az ominózus pillanatok, amikor ezüsthajú szépfiúnk arccal a földhöz tapadva találja magát? Talán az Inuyasha az az anime, amit a legjobban sajnálok, hogy nem lett végig szinkronosan leadva. Talán majd egyszer!

8. "Az egészséges lélek az egészséges elmében, és az egészséges testben lakozik."
Meg sem tudom számolni, hányféle képpen használtam fel ezt a kijelentést iskolai dolgozatok során. Maka ezzel indítja el a Soul Eater összes epizódját, így gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki álmából felriadva is simán végig tudja mondani ezt a kis mondatot.

9. "Az ember nem juthat semmihez anélkül, hogy adnia ne kelljen valamit cserébe. Amit megszerzünk azzal valami egyenértékűt elveszítünk. Ez az egyenértékűség elve, az alkímia legfőbb alapszabálya. Akkoriban még őszintén ezt tartottuk a világ első és egyetlen igazságának..."
Kinek dobbant még hatalmasat a szíve eme sorok olvasásakor? Engem még a hideg is kiráz, amikor Edward és Alphonse Elric történetére gondolok. Elárulom, nekem ez a legkedvencebb animém, a legjobb, amit valaha láttam.

10. "Én leszek a Hokage!"
A kedvenc idézetem Son Gokutól, a Bleach főszereplőjétől. Várjunk csak... Szóval, a Narutot sem kell szerencsére bemutatnom senkinek, hiszen talán ez az az anime, amelyik a legnépszerűbb lett egész Magyarországon. Sajnálatos módon Naruto történetét sem követhetjük végig magyar nyelven. De ami késik, nem múlik ugye. :)

A cikket írta: Elric.

1. helyezett: Sebestyén Lili

Fülszöveg

Gyermekkori emlékek, tudatlanság, kíváncsiság, ezek motiválták Airát, arra, hogy műkorcsolyázó legyen. Arra tette fel az életét, hogy olyan legyen, mint édesanyja, a híres Kanzaki SOnata, a műkorcsolya történelmének egyik legnagyobb bajnoka, s ki sohasem tért vissza egykori egyik versenyéről. E célját már majdnem teljesítette, ám a sors újabb kihívással szembesíti: Meg kell tanítania korcsolyázni az igencsak két ballábas Subarut, mivel a fiú ezzel szeretné kijavítani múltbéli hibáit. Ez persze nem meg zökkenőmentesen, viták, veszekedések és ellentmondások lépnek fel minden egyes alkalommal, amikor megpróbálnak együtt dolgozni. Talán sikerült elmélyíteniük kettejük kapcsolatát, azonban amikor erre nagy nehezen sor kerül Subaru személye megkérdőjeleződik. Vajon kicsoda Subaru, és miért szeretne ennyire megtanulni korcsolyázni? Na és Aira megkapja a választ a régmúlt kérdéseire?

Prológus

2003. március 2. – Washington

A stadion megtelt. Már csak pár perc volt a kezdésig, de a bemelegítés már elkezdődött. A női versenyzők aznap mutathatták be szabad programjukat a Világbajnokságon, műkorcsolya sportágban. A nézők már türelmetlenül várták a látványos előadásokat, ám a közönség nagy kedvencét csak a többi produkció után lehetett a jégen látni. A rövid programjával ő érte el az első helyet, így itt legutoljára léphet fel. Kanzaki Sonata, japán származású világbajnok címvédő műkorcsolyázó, huszonhat éves. Egészen kiskora óta űzi ezt a sportot, már akkor elismerték a tehetségét. Azóta rengeteg versenyen vett részt, melyeknek többségét meg is nyerte. Egyszer már különösképpen bizonyított, amikor még a tavalyi világbajnokságot is megnyerte. Vajon idén is sikerül neki? Immár kétszeres világbajnok lesz? A közönség első soraiból párja és négyéves kislánya is buzdítják a győzelemre. Anyja tökéletes példaképe a lányának, ahogyan mindenki másnak, aki ebben sportágában mozog. Már tanárkánt is megállta a helyét, családját többször tanította korcsolyázni, ennek köszönhetően kislánya már több különleges mozdulatot is elsajátított. Megígérte neki, hogy egy nap ő szintén világbajnok lesz, ha cserébe édesanyja most megszerzi a kétszeres címet.

Ám a sors néha közbeszól. Egy végzetes hiba elrontott mindent. A két ígéret szertefoszlott. Kanzaki Sonata ötödik helyen végzett a 2003-as műkorcsolya világbajnokságon, ugyanis az egyik ugrásánál elesett, valamint többnél is lerakta a kezét. Emiatt olyan sok pontot vesztett, hogy nem fért fel a dobogóra. Előadása végén térdre rogyott a jégen, és lehajtott fejjel hullatta könnyeit. A közönség csalódott benne, és ő is csalódott saját magában. Nem tudta megtartani az ígéretét, így a lányából sem lehet világbajnok. Az egész család úgy tervezte, hogy a még gyermekéveiben járó kislány anyja helyébe lép, s ő lesz az utódja a szakmában. Sonata azt hitte, ez már sohasem teljesülhet. A családjának még aznap haza kellet utaznia, míg rá számtalan interjú várt a sajtótól. Nem akarta beismerni, hogy hibázott, annyira fájt neki. Pár nappal a veresége után mély depresszióba esett, amiből hosszú idő elteltével sem tudták kirángatni. A hozzátartozóihoz sem tudott hazautazni Japánba. Március tizedikén, az utolsó interjúk egyikén azt nyilatkozta, egyenlőre nem tudja hogyan folytatja tovább karrierjét. Azóta nem lehetett hallani felőle semmit, és senki sem látta…

1. fejezet

Április. Az évszak, amikor a sakura virágzik. Gyönyörű látvány. Ahogy legalább ilyen gyönyörű volt nap, mint nap felsétálni a sakura fákkal ültetett úton, ami a Starlight Gimnázium felé vezetett. Három évig jártam ebbe az iskolába, pontosabban az alsó-középiskola három évét. Most lennék másodéves felső-középiskolában, de már magántanuló vagyok. Ezt is kijárhattam volna ugyanebben a suliban, mert ugyan mindkét képzést kínálja, a műkorcsolya karrierem miatt inkább ezt az utat választottam. Így csak hetente kétszer kell bejárnom, akkor is csak azért, hogy elkérjem a tananyagot attól a tanárnőtől, aki osztályfőnököm lenne, s aki alsó-középben is vezette az osztályunkat.

Ma is ilyen napnak néztem elébe, viszont szerencsére nem becsengetésre, hanem csak a második órára kell beérnem, mert az osztályfőnöknek akkor van lyukas órája, nekem pedig délután van edzésem, így ez pont jó időpont. A vonaton sincsenek sokan, és sietnem sem kell. Mivel nem épp az iskola közelében élek, vonatoznom kell, hogy odajussak, és csak utána jön a sakurákkal végigültetett út. Unottan ültem a vasútállomás egyik padján, élvezve a friss tavaszi levegőt, és a kellemes szellőt. Rajtam kívül csak pár ember várakozott még, akik hozzám hasonlóan elég ráérősen olvasgattak valamit, vagy bújták a telefonjukat. Sehol egy egyenruhás, velem egykorú diák, akiktől minden reggel megtelik élettel az állomás. Régen én is közéjük tartoztam, na de most? Nem mintha bánnám, csupán vannak dolgok, amik hiányoznak. A legtöbb gyerek utálja az iskolát, és való igaz, hogy én sem szerettem, de furcsa nélküle az élet.

Még volt idő a vonatom érkezéséig, ezért a kedvenc könyvemet olvastam, amit már rengetegszer elolvastam, ám egyszerűen nem tudom megunni, s a legtöbbször magamnál is hordom. Természetesen a korcsolyáról szól, és a műkorcsolya történelem egyik fontos képviselője írta. Azonban bármennyire is imádtam ezt a könyvet, pár oldal után meguntam, s már a lábam is elzsibbadt az üléstől, ezért felálltam, majd nekidőltem az egyik tartóoszlopnak. Lehajtott fejjel bámultam a betont, néha-néha felpillantva a kalapom alól. Nem szeretek így öltözködni, főleg ilyenkor tavasszal, de annak érdekében, hogy az emberek ne ismerjenek fel, muszáj. Szó sincs róla, szeretem a rajongóimat, csak szeretnék némi kis magánéletet.

A gondolataimat a hangosbemondó szakította félbe, miszerint már csak öt perc van a vonatom érkezéséig. Sajnos mindig is kíváncsi természetű voltam, ami nem mindig vált előnyömre. Nos, most szintén ez történt. Gondoltam, ha öt perc múlva beér a vonat, akkor már nem lehet olyan messze, így volt bátorságom kicsit kijjebb merészkedni a peronon és picit kihajolni, hogy megnézzem nem-e látszik már a szerelvény a távolban. Ám ez mégsem volt olyan jó ötlet, hiszen fújt a szél, és azzal a hirtelen mozdulattal, ahogy visszahajoltam, a kalap már le is repült a fejemről. Gondosan alátűrt hosszú hajam lazán omlott a hátamra, ami aztán tovább lengedezett a levegőben. Ennyit arról, hogy elvegyülök a nem létező tömegben. Elég feltűnő hajszínnel rendelkezem, amit állítólag anyai ágon örököltem a nagymamámtól, akire már sajnos nem emlékszem kristálytisztán, hogy pontosan milyen is volt. Azt mindig is tudtam, hogy pont az ország másik végén élt, de azóta, hogy anyám eltűnt, semmit sem lehetett hallani róla. Lehet, hogy már egyikőjük sem él, sosem derült ki, és valószínűleg nem is fog. Megtanultam normálisan kezelni ezt a helyzetet, tudok róla beszélni, ami nagy eredmény, ahhoz képest, hogy régebben hallani sem akartam erről a témáról.

A nagy hajzuhatagomat az arcom sem úszhatta meg, miután kitűrtem a látóteremből az összes tincset, kapkodva néztem körbe a kalap után, amit sehol sem láttam. Azt gondoltam ennek már mindegy, kénytelen leszek akkor így eljutni az iskolához, ami valószínűleg fél óra helyet több időt fog igénybe venni. Azonban ez a gondolatom egy pillanat alatt elszállt, amikor megláttam egy srácot a velem szemben fekvő peronon, hatalmas mosollyal az arcán, kezében a kalapommal. Egy ideig csak bámultam ki a fejemből, talán úgy fél percig, majd ránéztem, s a tekintetünk találkozott. Ő továbbra is csak vigyorgott, míg én nem bírtam levenni róla a szemem. Ekkor viszont minden eltűnt, ugyanis hirtelen egy vonat érkezett be az előtte lévő vágányra, ezzel eltakarva az idegen fiút. Kénytelen voltam beletörődni, hogy azt a kalapot már sosem kapom vissza. Pedig szerettem, egyik kedvencem volt. Figyeltem, ahogy az emberek váltják egymást, a fel- és leszállással, végül szomorúan sétáltam vissza a padhoz, amikor láttam, hogy a szerelvény távozásával a kalap megmentője is eltűnt. Leültem, miközben próbáltam a hajamat úgy tűrögetni, hogy ne lógjon a szemembe, és ne is legyen túl feltűnő. Nem volt egyszerű történet, de valahogy sikerült megoldanom. Pluszba egy napszemüveget is felvettem mellé, hogy ha már a hajam látszik, az arcom ne legyen annyira felismerhető. Fejemet hátradöntve a pad támlájának, lehunytam a szemem, s úgy vártam tovább. Ez kellemes érzéssel töltött el, ezért szinte észre sem vettem, amikor valaki lekapta rólam a napszemüveget. Arra lettem figyelmes, hogy jobban süti a szememet a nap, amit hunyorogva próbáltam kinyitni.

 - Így már jobb? – hallottam meg egy még számomra ismeretlen hangot, közben pedig éreztem, hogy már nem bántja a szememet az üde napfény, mert valaki eltakarta.

Felnéztem. Felnéztem, hogy lássam ki áll előttem. Meglepetésemre a már ismerős arcot pillantottam meg, a túloldali fiút. Egyből az jutott az eszembe, hogy most miattam késte le a vonatát, tehát muszáj volt elnézést kérnem tőle.

- Igen, köszönöm. Viszont most miattam lekésted a vonatod, ne haragudj. Nem kellett volna miattam fáradnod.

- Á, semmiség. Most ahogy jöttem át ide, láttam az aluljáróban kiírva, hogy nem is jó vonatra vártam – nevette el magát, mire én is elmosolyodtam.

- Hová szeretnél menni, ha szabad megkérdeznem? – érdeklődtem, mert olyan kis elveszettnek tűnt.

- Az Otonokizaka Középiskolához. Új vagyok a városban, és ma fogok beiratkozni. Persze, ha el is jutok odáig. Tudod merre van?

- Persze. A kettes vágányról megy arrafelé vonat, te pedig az ötösről vártad – próbáltam gúnyolódni.

- Jól van, na, megnéznélek téged is egy idegen városban. Különben is, legalább lett egy jó kalapom- mondta vigyorogva, majd a fejére húzta a kalapot. –Ugye, hogy jól áll? Várj, inkább ne is mondj semmit, tudom rá én is a választ – húzta ki magát büszkén.

Látszik, hogy van humora. Szeretem az olyan embereket, akik megtudnak nevettetni. Magam is meglepődtem, hogy mennyire feltudta dobni a délelőttömet. Közben a távolból már lehetett hallani az érkező vonat hangos dudálását.

- Nahát, valaki nagyon vicces kedvében van ma, ahogy látom! – álltam fel, közben elnézve a távolba.

- Amúgy most, hogy így rád nézek, tuti, hogy láttalak már valahol, csak nem tudom hol – gondolkozott el.

Árnyék terítette be az egész látóteret, a napfénynek nyoma veszett. Megérkezett a vonat, ami eltakarta a meleg napsugarakat. Ideje volt indulnom, különben elkésem.

- Addig jó, amíg nem tudod – vettem le a fejéről a kalapot, s felszálltam a vonatra.

Meglepetten fordult meg, hogy magára hagyom tehetetlenül. Adtam neki némi útbaigazítást, úgy gondolom nem olyan szerencsétlen, hogy ezek után eltévedjen. Ha leszáll a vonatról, minden utcasarkon ki lesz írva, merre találja az iskolát. Az üvegen keresztül még kacsintottam rá egyet, miközben integettem is neki. Élveztem ezt a beszélgetést, tetszett, hogy nem ismert fel, s hogy nem kérdezgetett. Manapság nem sok ilyen idegen emberrel találkozom. Meg kell becsülni őket, és kihasználni az alkalmat.

A vonaton beültem a legeldugottabb ülésre, próbáltam elvegyülni az emberek között. A hajamat visszatűrtem, s egész úton lefelé bámultam. A napszemüveget belesüllyesztettem a táskámba, úgy éreztem, ha felveszem az még feltűnőbb, mintha nem.

Ilyenkor az ember elgondolkozik azon, hogy ha valaki nem akarja, hogy felismerjék, akkor miért megy emberek közé és miért tömegközlekedéssel utazik? Hiszen akinek már bármiféle kis hírneve van, az autóval, közlekedik mindenhová, saját sofőr vezeti az autóját, stb. Viszont itt vagyok én, aki mindezeknek ellent mond. Nincs szükségem különleges bánásmódra, csak azért, mert tehetséges vagyok valamiben. Minek változtassak az életemen, ha nincs rá szükségem? Nagyon jól megvagyok így is. Furcsán érezném magam, ha ilyen életem lenne. Ez ismét egy újabb ok, amiért kitűnök a tömegből, pedig nem áll szándékomban. Nem feltétlenül mondhatom el magamról, hogy hírnévre születtem. Márpedig emberek milliói bármit megtennének azért, hogy egy picit a középpontban lehessenek. Hazudnék, mikor azt mondanám, hogy én ennek az ellenkezője vagyok. Szeretem a hírnevet, szeretek a középpontban lenni, ám nem mindig. Néha sajnos túlságosan komolyan veszik ezt a körülöttem élő emberek… Mert hát mindenkinek van magánélete, nem igaz?

Az úton zenét hallgattam, elzárva a külvilágot. Általában olyan zenéket hallgatok, amik motiválnak valamilyen szinten, például valamelyik szabadprogramom zenéjét. Jó érzéssel gondolok vissza rájuk, így az út is mindig hamarabb elmegy.

A vonatról leszállva siettem be a suliba, ahol már viszonylag biztonságban érezhettem magamat. Levettem a kalapomat, és teljesen otthonosan közlekedtem tovább az épületben. Mondhatnám, hogy úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet, de igazából csak úgy nagyjából tudom mit hol találok. Alsó-középiskolában egy másik épületben voltunk, arra már jobban elmondható ez.

Felmentem az emeletre, majd halkan bekopogtam a tanáriba. Reméltem, hogy olyan tanár nyit ajtót, akit már valamikor láthattam, vagy ismertem. Ez sajnos nem így lett, egy számomra teljesen ismeretlen nő állt velem szemben.

- Igen? – nézett rám mosolyogva. Fiatalnak látszik, talán a húszas évei végén lehet, és nem mondom, elég szép is. Szőke haja lófarokba volt felkötve, arcán pedig egyetlen szépséghibát sem véltem felfedezni. Emlékszem, Kotori, a legjobb barátnőm valamikor mondta, hogy új tanárnő érkezett a suliba, aki minden fiút elkápráztat. Azt hiszem, most én is megismerhetem személyesen. Amikor rájött ki is vagyok, kicsit meglepődött.

- Jó reggelt! Shiratori-senseit keresem!

- Nem is tudtam, hogy Shiratori-sensei ilyen híres diákokat tanított valamikor! – szégyenlősen néztem lefelé, ami láthatóan neki is feltűnt. – Máris szólok neki!

- Köszönöm szépen!

Pár percig álltam a falnak dőlve, mire keresett tanárom végre kidugta a fejét a tanári ajtaján. Szeretem Shiratori-senseit, mert lehet ő bármilyen fáradt, ideges, mindig teljes erőbedobással próbál segíteni a diákjainak, amit mi viszonzunk is.

- Á Aira, rég láttalak! Az anyagért jöttél vagy csak látogatóba? – köszöntött kedvesen.

- Most csak az anyagért, még átszeretnék olvasni párat edzés előtt – mondtam, miközben Sensei behívott a tanáriba és az asztalához vezetett. A kínos pillanatok egyike, amikor mindenki téged néz a tanáriban, pedig már megszokhatták volna, hogy sokszor jövök.

- Hát igen, ilyen a sportemberek élete – sóhajtott egy nagyot. – Még mindig nem akarom elhinni, hogy idáig eljutottál. Két egymást követő évben megnyerted a világbajnokságot, ami eddig senkinek sem sikerült! – kezdett el áradozni.

Mindig is tisztában voltam azzal, hogy Shiratori-sensei egyik kedvenc diákja voltam, s amikor megtudta, hogy magántanuló leszek nem akart elengedni. Hiszen néha amikor jövök a tanulnivalókért, órákon át zengi, hogy mennyire büszke rám. Ez persze nagyon jólesik, nekem is az egyik kedvenc tanárom volt, vagyis inkább még most is az. Most már csak Kotori fárasztja állandóan, mint minden más tanárt a suliban.

- Sensei, kérem, ne kezdje! Úgysem érek rá annyira, mint említettem – próbáltam célozgatni, hogy kicsit siessen, és hanyagolja ezt a témát, mert már sokadszorra hallom.

- Elnézést, már adom is! – kezdett el kutakodni az asztalán vagy millió papír között. – Tessék! Kapsz egy kis matekot, magyart, meg pár töri tételt! – nyomott a kezembe egy halom kupac papírt, szépen dossziékba fűzve.

Kicsit meglepődtem a mennyiség láttán, mert eddig jóval kevesebb anyaggal mentem haza. Alig tudtam belegyűrni a táskámba, a fele így is kilóg.

- Tudom, hogy kicsit több, mint amire számítottál, de most az osztállyal is belehúztunk a tanulásba. Ráadásul jövő héten nem kell jönnöd, mert továbbképzésre megyek, ezért majd ide sem fogok tudni bejönni – magyarázkodott.

- Nem baj, jövő hétig bőven elleszek ezzel, köszönöm! – indultam el az ajtó felé, ezzel jelezve, hogy ideje mennem, mert a végén még lekésem a vonatot visszafelé.

- Akkor két hét múlva találkozunk, további szép napot, az edzésen meg adj bele mindent! – köszönt el Shiratori-sensei.

- Köszönöm szépen, viszlát Sensei! Önnek is további szép napot kívánok!

Szerencsémre még elértem a vonatot hazafelé, így megkönnyebbülten huppantam le ismét egy eldugottabb ülésre. Az út változatlanul telt, zenét hallgattam, közben pedig Kotori írogatott nekem, mert állítása szerint a földrajzóra, amin éppen ült nagyon unalmas volt, ezért muszáj volt valamivel elfoglalnia magát. Ezen én már csak jót mosolyogtam, barátnőm semmit se változott azóta, hogy én eljöttem a suliból. Régen is mindig a pad alatt írogatott valakivel, miközben arról magyarázott, hogy ki illik össze kivel. Kotoriról tudni kell, hogy mindenkit összehozna mindenkivel, ez már kiskorában is szokása volt.

Mikor hazaértem, kipakoltam a táskámból a tanulnivalókat, majd szép alaposan átlapoztam mindegyiket. Valóban nem kevés anyag, de jövő hétig, ha minden jól megy, csak végzek vele. Hogy megkönnyítsem a dolgomat, pont ahogy elterveztem, nekiálltam a magyarnak. Edzésig még van időm, és ezt szeretném hasznosan eltölteni. A magyar a kedvenc tantárgyam, mindig is jól ment, ezért most is gyorsan megtanulok, legalább később foglalkozhatok azokkal a tantárgyakkal, amik nem annyira mennek, mint például a matek.

Körülbelül két óra múlva végeztem, olyan dél tájékára. Hogy délután ne éhesen menjek edzésre, lementem a hűtőhöz valami ellátmányért, s nem kellett csalódnom. Anya szépen bento dobozokba pakolt ebédet készített, amik meglehetősen jól nézek ki. Anyu, vagyis becses nevén Ringo, csak a nevelőanyám, ám az öcsém Kakeru ezt nem tudja, azt hiszi, vérszerinti testvérek vagyunk, s ez jól is van így. Persze ettől függetlenül, én rendes testvéremként tekintek rá, ahogy Ringora is Anyámként. Apu újraházasodott, látszik rajta, hogy boldog, és csak ez a lényeg. Én is az vagyok, semmi panaszom nem lehet. Egyetlen vágyam van csupán, hogy megtaláljam a vérszerinti Anyámat, Kanzaki Sonatát, aki szintén világbajnok műkorcsolyázó volt egykor. Mikor azonban másodjára indult el a világbajnokságon elbukott, s akkor látták utoljára, mindenféle nyom nélkül eltűnt. Nem tudni, hogy él-e még egyáltalán, a japán rendőrség eltűntnek nyilvánította még tizenhárom évvel ezelőtt. Azóta nem változatattak ezen a tényen.. Mivel én ekkor csupán négy éves voltam, már csak halvány emlékeim maradtak róla.

Ebéd után még lapozgattam kicsit a magyart, nemsokára végleg kész is lettem vele. Ránéztem az órára, és meglepve láttam, hogy már ennyi az idő. Ma a megszokottnál előbb kellett bemennem edzésre, ugyanis indult egy teljesen kezdő amatőr csoport, melynek tagjainak ma lesz a legelső edzése. Az edzőm, Mamo-chan megkért, hogy menjek be neki segíteni, mert elég sokan vannak a csoportban. Vannak köztük kisebbek, nagyobbak, Mamo-chan szerint a legidősebb lány olyan tizenhárom év körül lehet.

Gyorsan felöltöztem kényelmes, edzős ruhába, utána pedig lazán sétálva elindultam a koripályához. Szerencsére közel lakunk hozzá, csak pár utcányira, ami tízpercnyi sétát jelent. A korimat mindig otthagyom az öltözőben, sőt szerintem mára fél szekrényem tartalma ott sorakozik a polcokon már egy jó ideje. Ideje lenne hazavinni őket, de valahogy sose jön össze, bár már mondogatom pár hete.

A pályára érve rögtön az öltöző felé vettem az irányt, ahol összefutottam Hotaruval, aki Mamo-chan második jobb keze utánam, legalábbis ilyen helyzetekben. Hotaru három éve csatlakozott az egyesülethez, ennyi idő alatt sikerült olyan szintre feltornáznia magát, hogy velem egy csoportban edzhessen. Vele jövök ki a legjobban a csoportból, jó barátnők lettünk, mikor idekerült.

- Láttad mennyi kislány van? Mamo-chan alig bír velük –kuncogott, mire én is elmosolyodtam. Köztudott, hogy Mamo-chan tényleg nem ért valami jól a gyerekekhez, még jó, hogy mi itt vagyunk neki.

- Nem, még nem néztem be a pályára. De akkor menjünk is, mielőtt még megőrül szegény – mondtam gúnyosan, miután felvettem én is a korimat.

Hotaruval besétáltunk a pályához, ahol tényleg elég nagy káosszal találtuk szemben magunkat. Tizenhat kislány, és három idősebb várta türelmetlenül, hogy végre felmérjék, mit tudnak. Az első edzés szokott mindig a legnehezebb lenni, amikor felmérjük, ki mennyire tud korcsolyázni. Mamo-chan minket megpillantva könyörgő pillantásokat intézett felénk.

- Végre megjöttetek! – szabadította ki magát a gyerekek közül.

- Pedig még siettünk is – néztem rá Hotarura, ki egyetértően bólogatott.

- Ahogy látom, Aira nagyon vártak már téged, nézd csak meg! – mutatott Hotaru a kislányok felé. Ahogy végignéztem a gyerekeken, hatalmas csillogó szempárok meredtek rám reménykedve. Lehet akkor ezért vannak ennyien, mert tudták, hogy én is jövök. Nem lepődnék meg, drága edzőm elég jól ért az üzlethez.

- Gyerekek, ne örüljetek ennyire, Aira nem lesz itt velünk most – jelentette ki Mamo-chan, amin én is, és velem együtt mindenki meglepődött.

- Akkor miért hívtál be?- néztem rá kérdőn.

- Én sem így terveztem. Van egy olyan jelentkező a csoportban, aki teljesen kezdő és még életében nem lépett a jégre. Ez az egyik ok. A másik az, hogy jóval idősebb a többieknél, és elég két ballábas, ezért tartok tőle, hogy itt csak útban lenne, akadályozná a többieket.

- És? Még mindig nem értem.

- Szeretném, ha magánedzéseket tartanál neki, Most, hogy lementek a versenyek, úgyis ráérsz, nekem meg nagy segítség lenne. Elküldeni meg nem volt szívem, annyira lelkes volt – magyarázkodott boci szemekkel. – Elvállalnád? Tudom, hogy nem gyakran kérlek ilyenre, de ez most fontos lenne.

- Hát… végül is tényleg szabadabb vagyok mostanában, és ha ezzel segíthetek, akkor szívesen – mosolyogtam rá megnyerő vigyorral, mert valójában nem sok kedvem volt hozzá, ráadásul sosem oktattam még senkit komolyabban. Tartottam pár edzést a saját csoportunknak, éppen ezért picit tartottam ettől az egésztől, mert a teljesen kezdőkkel még nem volt dolgom. - De jó, köszönöm! Ezer hála Aira! Menj át a kispályára, ott vár.

Hotaru és Mamo-chan elkezdte felmérni a gyerekeket, én viszont a kicsik legnagyobb bánatára átmentem a kispályára. Kíváncsian nyitottam ki az ajtót, várva, hogy kit találok itt. Egy tizenöt, tizenhat éves félénk lányra számítottam, ám amikor megláttam kinek is kell edzést tartanom, teljesen lesokkoltam. Mindenre számítottam, csak erre nem, ami fogadott.

- Szia! Végre tudom honnan vagy ismerős! – nézett rám óriási lelkesedéssel, miközben én még mindig nem jutottam szóhoz.

2. helyezett: Kosbor munkája

Attack on Titan – Fanfiction

Búcsú Jinae-ban

A nap már lemenőben volt Trostban, mikor a Felderítő Egység tagjai betértek az elosztóraktárhoz közeleső fogadóba, hogy a kicsi helyen egy szerény vacsorával ünnepeljék meg június utolsó napján a sikeres, maximálisan Óriásmentes hónapot. Ez volt a legelső alkalom, hogy közel öt hete senki nem találkozott azokkal a hatalmas húsgolyókkal, támadásnak még csak hírét sem hallották. Miután az emberiség győzedelmeskedett, az Óriások titka pedig végre-valahára napfényre derült és a Falak is kikerülhettek minden fenyegetés alól, Erwin Parancsnok Hanji Zoe-ra hagyta az Egységet, melynek létszáma jócskán lecsökkent. Az egykor több száz főt magába foglaló légió mostanra mindössze 50 embert számolt. Azonban ma este csupán az a nyolc veterán vett részt a vacsorán, akik minden megpróbáltatást átvészeltek. Az Egység új Parancsnoka, valamint Rivaille Hadnagy maguk választották ki őket, kivétel nélkül az immár öt évvel ezelőtt levizsgázott 104-es Kadétalakulat tagjaiból. Az ifjú katonák elengedhetetlen szerepet játszottak egy olyan világ létrehozásában, melyről oly sokáig nem álmodhattak az emberek.

– Hé, Jean, egész hihetetlen, hogy bár ma van a napja, hogy öt évvel ezelőtt befejeztük a kiképzést, ahol megjegyzem mögöttem végeztél, neked még mindig ugyanolyan lópofád van, mint egykor! – kortyolt bele egy korsó sörbe Eren, amit abban a pillanatban meg is bánt. Mindig is tudta, hogy nem szereti az alkohol ízét, de remélte, hogy legalább fintorgás nélkül le tudja nyelni, hogy még nagyobb fölénnyel jöjjön ki a szituációból. Így viszont Jean ahelyett, hogy felhúzta volna magát, egyszerűen kiröhögte és két korttyal legurította saját adagjának jelentős részét.

– Jól vagy Eren? – kérdezte Mikasa aggódva, mikor barátja kiköhögte a keserű löttyöt, beterítve vele fakózöld felsőjét, melytől nem volt hajlandó megválni annak ellenére sem, hogy öt évvel azelőtt a bal ujja szó szerint le lett harapva.

– Komolyan Hanji, felejtsd el, hogy én ezekkel együtt egy percet is eltöltök a kötelező munkán kívül. – kortyolt bele a fekete teájába Rivaille, miközben unottan nézte, ahogy a mindenki által instabilnak és veszélyesnek titulált húszéves volt-alakváltó kölyök a saját maga által kiköpött sört törölgeti.

– Ugyan már, ne légy ilyen mogorva, Rivaille! Amúgy sem csak szórakozni jöttünk, fontos bejelentést kell tennünk a jövőre nézve! – lelkesedett a Parancsnok, aki a felelősségteljes pozícióval együtt sem lett jelentősen komolyabb, továbbra is inkább egy őrült tudós személyiségével rendelkezett.

– Mi? Bejelenteni való? Parancsnok, Hadnagy... hát végre... végre összeházasodnak?! – kerekedett el Sasha szeme olyan érzést sugározva, hogy mindjárt felrobban az örömtől. Ez nem tartott sokáig, legalább négy irányból vágtak hozzá különböző dolgokat egyszerre, ami különösebben nem zavarta. Az, hogy erőteljesen közeledik huszadik életévéhez, nem nagyon látszott a lányon, legfeljebb annyi változott, hogy csodával határos módon még többet tudott enni.

– Nem-nem! – csitítgatta a csapatot Hanji, aztán mégis elgondolkodott egy kicsit – Vagyis de igen, de most nem erről sze-

-          Mi? Összeházasodnak?? – kapta fel a fejét Eren, amit Rivaille egy jó nagy rúgással díjazott az asztal alatt.

-          Kussolj és figyelj oda.

-          Elnézést... – törölgette tovább csendben söráztatta felsőjét Eren.

– Szóval, mint mondtam, immár több, mint egy hónapja nem láttuk azokat a cukiságokat, így hát a fejesek, mint Pixis Parancsnok és Zacklay Főparancsnok, valamint természetesen a kis tündi-bündi királynőnk úgy határoztak, hogy nem csak a Rose Fal, hanem a visszafoglalt Maria Fal kapuit is megnyitjuk, a következő hónapban pedig kétszer annyit fogunk járőrözni, mint most! Jól hangzik, nem? Remélem ti is legalább annyira izgatottak vagytok, mint én! – vigyorgott eszelősen Hanji. Eren kérdését látszólag meg sem hallotta.

– Hé, én azt hittem, ma ünnepelni fogunk. Akkor ez most plusz munka? Mert azon nincs mit ünnepelni! Nem vágom, miről van szó, ugye ez csak azért van, mert hülye vagyok? – fordult körbe Conny értetlenül.

– Fogd be egy kicsit, hülye. – szólt rá unottan Jean, Eren és Sasha egyszerre.

– Parancsnok, akkor a Felderítők főhadiszállása is áthelyezésre kerül? – tette fel az első – és valószínűleg utolsó – értelmes kérdést Armin.

– Úgy van, a tíz évvel ezelőtt használt, folyó melletti régi kastély lesz az új otthonunk. Holnap oda is megyünk! Gondolom Rivaille alig várja, hogy kitakaríthassa a helyet, pontosabban megcsináltathassa veletek, így a környék felderítésére egyelőre nem kerül sor. Van a közelében egy erdő, és ha jól tudom, Shiganshina sem esik túl távol tőle.

– Biztosra veszem, hogy tiszta mocsok az egész hely. Akkor is az volt, mikor még 845-ben utoljára visszamentünk oda, így mindenki készüljön fel a kemény munkára, ha már egy hónapig csak lógattátok a seggetek.

-          Igenis...! – morogta a csapat leamortizálódva, de abban a pillanatban két nő jelent meg mellettük, hatalmas tányérokat tartva a kezükben, melyeket azonnal elkezdtek szétosztani. A vacsora jó hangulatban telt, egészen amíg éjfél körül a Hadnagy felállt, ránézett a társaságra, és egy „Indulunk, azonnal vakarjátok össze magatokat.” kijelentéssel másodpercek alatt összeszedte a leginkább csürhére emlékeztető Felderítőket.

-        Eren, rohadtul sörszagod van. – fintorgott Jean az ajtón kilépve. A két felnőttkor küszöbén álló katona az egész utat végigvitatkozta.

Másnap dél körül érkeztek meg az új főhadiszálláshoz, ami olyan tragikus állapotban állt a folyótól alig húsz méterre, hogy az még a sokat látott Hadnagyot is meglepte egy pillanatra. Az ezután következő nyolc napot folyamatosan takarítással töltötték, a kertet rendbe rázták és kigazolták, az évek alatt kidőlt fákat elvontatták, millió levelet kotortak hatalmas kupacokba és égették el, a várfalra kúszó indákat kegyetlenül lekaszabolták a 3D Manőverfelszerelés segítségével. Lakhatóvá tették az istállókat, az itatókból kitakarították az odanőtt zöld gusztustalanságokat, szétszórták a magukkal hozott friss szalmát. Csak eztán következett a kastély belseje. Az első nap persze felületesen megpucolták azokat a szobákat, ahol az éjszakákat töltötték, de mindez jelentéktelen volt. A hulló vakolat, méteres kiterjedésű pókhálók, több centi vastag por, kitört ablaküvegek és szúette fa bútorok között undorítóan lassan telt az idő, de a nyolcadik nap végére a kastély szinte újjászületett. Még a konyhát is használatba vehették, miután meggyőződtek róla, hogy csak tizenhét döglött patkány volt a helyiség különböző pontján megbújva. Mindenesetre egész otthonos lett a hely.

– Eren, nem lehet... Nem ez az az erdő, ahol először találkoztunk? Úgy értem, azt hiszem kicsit hasonlít arra, amelyikben addig éltem. – szólalt meg Mikasa vacsora közben.

– He? – csámcsogta az udvariasan – Hát, végül is meglehet. De te éltél itt, én honnan tudjam?

– Szóval ez volt az a hely, ahol megöltétek az emberrablókat? Ez nem túl bízható, remélem Eren kölyökkori, pszichopata szelleme nem kísért a környéken. Nem akarom, hogy az éjszaka közepén nyáladzva és ordibálva legyilkoljon! – kapta fel a fejét Jean tettetett ijedtséggel.

– Ha bármi is bolyong itt, én majd elkapom, hogy megehessük! – vállalta a feladatot kegyesen Sasha.

– Nem tudom elképzelni, hogy ezek hogyan válhattak katonává. – jelentette ki Rivaille, miután vagy fél percig nem pislogott – Elég szerencsétlennek tartom, hogy Erwin, Mike vagy akár Nanaba után ilyen srácok kerülnek ki a Kiképzőtáborból. Jut eszembe Hanji, mikor indulunk holnap? – kérdezte a Parancsnokra nézve, mire a többiek azonnal elhallgattak.

– Igaz is, elfelejtettem szólni. Mindenki, holnap kilovagolunk Shiganshinába és felnyitjuk az eltorlaszolt kaput! Elindulunk, mielőtt felkelne a nap, úgyhogy igyekezzetek kipihenni magatokat, korán kelünk. Conny, Sasha, tietek a mosogatás, Eren és Mikasa, ti kezditek az őrködést, öltözzetek át. Jean, Armin, kérlek lássátok el a lovakat. Tiétek a második őrség. Mi meg átbeszéljük a napirendet. – csapott Rivaille hátára, erre pedig mindenki felállt az asztaltól és ki-ki a maga dolgára indult.

A csapat két agyára természetesen még a mosgatást sem lehetett rábízni, valahogy magától értetődő volt, hogy vagy az edények, vagy pedig az egyébként is szegényes élelmiszerkészlet fogja bánni. Sasha és Conny végül az edények mellett döntött – hosszas vita után, mely arról folyt, hogy kicsenjenek-e a raktárból némi elemózsiát – és két tányér hibamentes elmosogatása után elkezdték a habos – meg némileg kajás – vízzel fröcskölni egymást. Miután kijátszották magukat, és a mosogatással is végeztek, Conny a lány által szárazra törölt tányérokkal egy szekrény felé indult, majd megcsúszott a vizes kövön. A csörömpölésre Rivaille gyilkos, Hanji peidg inkább kíváncsi arckifejezéssel rontottak be a helyiségbe.

– Te jó ég. – reagálták le mindketten, némileg különböző hangsúllyal és vérnyomásszinttel.

 Az ügyet a két bűnös balszerencséjére a Hadnagy intézte el, aminek az lett a vége, hogy a takarításon kívül még az őrködési idejüket is meghosszabbította két órával. Mindezt a másik négy katona örömére.

Miután végzett a zuhanyzással és az öltözéssel, Mikasa visszaindult a folyosón, hogy az ottfelejtett régi sálat is magához vegye. A sarkon Eren jött szembe vele, kezében a kopott darbbal, amit át is nyújtott neki.

-          Bementem szólni, hogy idő van, de láttam, hogy már kijöttél. Ez viszont ott volt az ágyadon. Fel kellene venned, még nyáron is hűvösek az éjszakák.

-        Köszönöm – tekerte a nyaka köré az Eren kezében kissé felmelegedett sálat.

-        Menjünk. – indítványozta barátja, a lány pedig bólintott. Lementek a lépcsőn, majd a kapunk kiléptek a hidegbe.

Először az istállókhoz indultak, ahol az állatok már nyugodtan hortyogtak, majd a kastélyt járták körbe. Mivel az eredeti két óra őrködésből egyet Sasháék voltak kedvesek átvállalni, alig ötven perc fagyoskodás után el is mehettek aludni. Erennek szüksége volt a maradék tíz percre, hogy Jean-t és Armint kipofozza az ágyból. Egész pontosan előbbit pofán vágni, utóbbit felkelteni tervezte.

            Arminék már legalább fél órája köröztek az udvaron, de Jean még mindig Eren ébresztési módszerére panaszkodott, ami véletlenül sem volt finomnak nevezhető. A dologból nem lett balhé, köszönhetően Rivaille-nak, aki a szomszéd szobában aludt, de Armin azóta is hallgatta, ahogy barátja bosszút esküdözik.

– Bele fogom nyomni azt a hatalmas képét a lóganéba reggel, attól aztán majd felébred az a pszichopata állat! Már kadétkorunkban is megtettem volna, ha Marco nem... – hirtelen elhallgatott, és csend ült a két katonára. Fél óra fárasztó magyarázás után Armin még értékelni is tudta volna ezt, de ehelyett hirtelen megtorpant. Jean kis híján továbbment, mikor őrtársa megszólalt.

– Jean... még mindig hibáztatod magad amiatt, ami öt évvel ezelőtt Marco-val történt, nem igaz? – kérdezte fojtott hangon, döbbent pillantást csalva barátja arcára.

– Honnan veszed ezt? – kérdezte megilletődve. Régen történt már, nem gondolta, hogy bárki is nagy jelentőséget tulajdonít az esetnek ennyi idő után.

– Ugyan már Jean, mindenki tudja. Még mindig nem tudod elfogadni, hogy az ég világon semmit nem tehettél volna érte? Nem olyan emberek ölték meg, akikkel te bármit is kezdhettél volna.

– Hogy hívhatod azokat embereknek?! Marco-nak sose kellett volna meghalnia! – húzta fel magát azonnal Jean, ami rá mindig is jellemző volt. Annál inkább meglepődött, mikor Armin még nála is dühösebb hangon vágott vissza.

– Azt hiszed, bármin is változtat ez a fajta hozzáállásod? Hogy gondolhatsz így vissza rá? Biztos vagyok benne, hogy Marco egyáltalán nem érezné magát jobban az önmarcangolásodtól!

– Azt mondod, el kéne felejtenem?! – förmedt rá barátjára Jean.

– Nem! Azt mondom, hogy mikor Marco-ra gondolsz, azt kellene látnod magad előtt, milyen remek barátunk és megbízható bajtársunk volt! Hogy emlékezhetnél Marco-ra jó emberként, ha ahányszor eszedbe jut, mindig csak mocskolod magad és gyászolsz?! – csattant fel Armin. Jean még soha nem látott ennyi indulatot benne.

– Azt hiszed, így megy ez? Ha Eren halna meg csak így, te is-

– Hadd ne kelljen emlékeztetnem, hogy ha nem lett volna az ereje, Eren már halott lenne, éppen én miattam! Olyan érzés volt, mintha tulajdon kezeimmel öltem volna meg őt! Jean, Marco meghalt, és ezen a tényen soha nem változtathatsz! Még ha folytatod is az önpusztítást, mit gondolsz, kinek lesz mindez hasznára? Nem azt kérem, hogy felejtsd el! Arra kérlek, engedd el végre. Búcsúzz el tőle, Jean! Tedd meg, Marco-ért és magadért, mielőtt túl késő lesz! – a dühös, nyers mondatokba a végére némi rimánkodás is vegyült, ami – maga sem tudta miért – nyugtalanította Jeant. De nem volt ideje ezen gondolkodni, mert a következő pillanatban valami pár centivel a lába mellett a földre zuhant. Mindketten kissé ijedten néztek a leesett tárgyra, majd a felettük lévő ablakra, amin Hanji hajolt ki.

– Hálás lennék, ha a katonáim őrködés közben nem kiabálnának és hagynák aludni a többieket. Reggel pedig kérem vissza a könyvem! – azzal becsapta az ablakot, melynek üvege nem túl bíztatóan megremegett a korhadt keretben. Armin felvette a könyvet, a következő két órát pedig szó nélkül töltötték el, hogy utána átpasszolhassák a munkát Conny-nak és Sasha-nak, akik a legkevésbé sem örültek a megduplázódott őrködési időnek.

A kiruccanás Shiganshinában meglepő, és Felderítőkhöz képest szokatlan módon a terv szerint haladt. Kora hajnalban az ásítozó nyolcfős csapat két szekér kíséretében elindult a körletbe, az úton pedig összetalálkoztak az Egység további húsz katonájával. A kaput, mely még a trostinál is jobban el volt torlaszolva sok hosszú óra munkájával végül sikerült felnyitni. Mivel nem kockáztathatták az egész Fal épségét, kisebb szerszámokkal kellett meggyengíteniük, a végét pedig már elintézték néhány ágyúlövéssel.

-          Mindenki, szép munka volt! Tudom, hogy elfáradtak, de szeretném, ha az öt legjobb lovas azonnal útnak indulna a jelentésekkel a Maria Fal három másik körzetébe, Trostba valamint a központba! Vigyék a leggyorsabb állatokat, három napon belül pedig térjenek vissza a kijelölt helyükre! A maradék tizenöt továbbra is itt fog állomásozni, felváltva őrködjenek és egy percre se tévesszék szem elől a kaput! Amennyiben lehet, kerüljék a harcot, és ha bármi történne, azonnal küldjenek valakit a központba és hozzám! Ne feledjék, Shiganshina most az egész emberiség legbizonytalanabb, legsebezhetőbb pontja, fokozott figyelmet várok el mindenkitől!

-        Igenis! – szalutáltak a katonák, majd szétoszlottak.

-        Rivaille osztag, mi visszatérünk a főhadiszállásra és egyelőre várjuk a fejleményeket! A feladatunk jelenleg annak a nyomorúságos kastélynak a felújítása, hogy az Egység központja ne egy romtanya legyen. Nyergeljetek, indulunk!

-        Igenis! – kezdtek leereszkedni a Falról a kissé megfáradt Felderítők.

Kimerülten tértek vissza a főhadiszállásra, de az őrködést továbbra sem hanyagolhatták. Conny és Sasha teljesen ki voltak készülve, már az is meglepte a többieket, hogy nem fordultak le a lóról. Végül Armin és Hanji kapta az első, Mikasa és Rivaille a második, Jean és Eren – mindkettejük mérhetetlen örömére – a harmadik őrséget.

Már felkelőben volt a nap, a két utolsó őrséget álló katona egymás kritizálásával ütötte el az időt a reggeli csípős hidegben, mikor hirtelen lovas érkezett. A lánnyal már találkoztak, általában futárszolgálatot végzett. Ahogy csapzott hajából és karikás szeméből kivehető volt, ezúttal sem másért jött. A Parancsnok szemét dörzsölgetve, ásítozva lépett ki az ajtón, ellenben a mellette lépkedő Rivaille cseppet sem tűnt fáradtnak.

– Hanji parancsnok, jelentést hoztam!

– Mi a baj, Nifa? – kérdezte álmosan, szemüveg híján kissé hunyorogva a nő, de mikor a küldönc ijedt arcára pillantott, intett a Hadnagynak, aki azonnal az istálló felé vette az irányt. Időközben a többi Felderítő is kijött az udvarra, egyenköpenyüket fázósan szorítva össze magukon.

– A Hermina körzetben kaptuk a hírt! A Rose Falon belül fekvő Jinae nevű iparvárosban Óriások jelentek meg! Egyelőre nem tudjuk, hogyan juthattak át a csapatainkon, az őrök azt állítják, folyamatosan figyeltek és semmit nem láttak! – jelentette a lány halálsápadtan.

– Nyugodj meg, Nifa! Mi van a civilekkel? Evakuálták már őket?

– Nem, asszonyom! Néhányan sikeresen elmenekültek, de az ott ragadt emberekhez nem tudtunk hozzáférni. Rendellenesek vannak mindenütt, nem engedtek át senkit!

– Köszönöm, innen átvesszük. Vidd el a leggyorsabb lovunkat és értesítsd a központban lévőket, hogy küldjenek erősítést a Rendőrségi elitek közül a keleti Yakell körzetbe!

– I-igenis! – tisztelgett egyet sebtében, majd elszaladt az istállók felé, ahol Rivaille már nekiállt felnyergelni egy gyorslábú lovat.

– Katonák, tíz percet kaptok elkészülni és még egyszer ennyit a lovak előkészítésére! Nincsenek információink a történtekről, de ez most nem lesz gyerekjáték, Rendellenesekkel állunk szembe! Az alakváltóink elvesztették a képességüket, szóval emberekként kell legyűrnünk azokat a dögöket! Nem mondom még egyszer, igyekezzetek! – adta ki az utasításokat a Parancsnok, majd maga is elindult a felszereléséért.

Fél órával később már sebesen haladtak a Rose Fal irányába.

– Ismeri valaki ezt a Jinae nevű várost? – kérdezte Rivaille a fiataloktól.

– Nem, uram. Egy kadéttársunk onnan származott, de ő meghalt öt évvel ezelőtt Trostban. – kiáltotta vissza Eren, aztán Jean vágtatott előrébb.

– Hadnagy, én már jártam ott, mikor az említett kadét szüleihez mentem, hogy közöljem velük a történteket és elvigyem nekik az egyenruháját. – szorította meg erősen a kantárat. Szemei előtt látta Marco édesanyjának könnyáztatta arcát, amit aztán a kadétok jelével ellátott zöld köpenybe temet. Soha nem fogja elfelejteni.

– Remek, akkor a Yakell körzettől te vezetsz minket! Meg tudod csinálni?

– Igenis, Hadnagy! – vállalta indulattól fűtve készségesen a feladatot.

Trostban leváltott lovaikkal még sötétedés előtt érkeztek meg a Shina Fal keleti körzetébe, ahol a huszonöt fős elit csoport várt rájuk. A fáradt Felderítők gondterhelten indultak meg újfent váltott hátasokkal Jinae felé, a katonákat Hanji és Jean vezette, míg Rivaille és Mikasa két osztagra választotta szét őket. A vártnál is kevesebb idő volt az út, mikor meglátták az első Óriásokat, még mindig csak lemenőben volt a nap, egyelőre elég fényt adva mind a szörnyetegeknek, mind az embereknek. Perceken belül elérték a várost, melyet a káosz uralt, rémült emberek próbáltak kétségbeesetten menekülni az elkerülhetetlen elől. Hanji gyorsan felmérte a terepet, majd elkiáltotta magát.

– Első ránézésre nagyjából egy tucat Óriás van itt, de nem tudjuk, ebből mennyi a Rendellenes! Legyetek óvatosak!

– Senki nem kap engedélyt meghalni, értve vagyok? – szögezte le a szabályokat Rivaille, a következő pillanatban pedig mindenki Manőverfelszerelésre váltott és a két osztag szétszéledt. Egyik fele az Óriások kiirtására összpontosított, míg a másik csapat a civileket mentette.

– Jean, hova mész? – lőtte el egyik szigonyát barátja feje mellett Armin, majd mindketten egy ház tetején álltak meg.

– Természetesen megkeresem Marco szüleit! – vágott vissza készen arra, hogy ha kell, erőszakkal jut át az esetleges ellenálláson. Döbbenetére azonban Armin bólintott.

-          Veled tartok, siessünk!

Jean elégedetten nézett a sikeresen elmenekülő Bodt házaspár után, majd visszafordult, hogy az addig csali szerepét játszó, és házról-házra ugráló Armin segítségére siessen. Megkönnyebbülve látta, hogy barátja az Óriás csapásait kikerülve manőverezik az épületek között. Ideje volt ezt befejezni.

-          Hátrálj Armin, mögötte vagyok! – kiáltotta, az pedig azonnal eleget tett az utasításnak és egy valamivel távolabb – még egyben – álló ház tetejéről figyelte, ahogy társa lecsap a szörnyeteg nyakára.

A vágás azonban nem lett elég mély.

-          Tűnj onnan! – hallotta meg Jean Armin ordítását, és maga is belátta, hogy ezt nem fogja tudni helyből elintézni. Fedezéket keresett egy ház mögött, melynek falán lógva hallgatta az Óriás közeledő lépteit. Azok viszont elhallgattak. Jean kilesett rejtekhelyéről, és a lassan megforduló hústömeg láttán érezte, hogy itt az alkalom.

-        Még hogy Rendellenes, ez tiszta hülye. – ugrott ki egy pillanatig sem habozva a fal mögül, miközben egy kellemetlen érzés azt súgta, valamiről megfeledkezett. Nem volt ideje ezzel foglalkozni, bal szigonyát az Óriás nyakáb a lőtte, majd a kelleténél kicsit több gázt fogyasztva lendületből átvágta ellenfele nyakszirtjét. Az olyannyira nem sejtett semmit a végéig, hogy utolsó pillanatában még egy felesleges, legyintő mozdulatot is tett maga előtt. Jean valamivel arrébb, egy másik ház igencsak hiányos cseréptetőjén megállt. Arcára meleg folyadék csapódott és folyt le az álláig. Egy hanyag mozdulattal letörölte, de keze hirtelem megállt a levegőben, majd remegni kezdett. A vörös, ragadós dzsuva nem kezdett el párologni. Jean halál rémülten pillantott körba, az Óriás lassan eltűnő holtteste felé nézve pedig világossá vált annak legutolsó mozdulata.

Kihűlni érezte a testét, mikor látta Armint a földre zuhanni, vérétől és a lemenő nap fényétől vörösre festve. Felszerelése letört a derekáról, miközben végigbukdácsolt a kövezett úton, hogy aztán megállva mozdulatlanul feküdjön a káosz és a város közepén. Mindenfelé rémült kiáltások, sikolyok hallatszottak, az emberek pánikolva rohantak amerre csak tudtak, a katonák kitartóan küzdöttek, mindeddig veszteségek nélkül. Azonban Jean semmi mást nem látott, csak barátja vérben fekvő sziluettjét a felkavart por, és az Óriások füstjén kersztül.

-          Nem... Nem, Armin!! – ordította, hangja elcsuklott. Társa felé indult, fájdalmát lenyelve, sajgó végtagjait mozgásra kényszerítve. Rémülten körülnézett. A távolban manőverezett valaki, szemmel láthatóan civilek után kutatva, majd mikor meglátta őket, feléjük indult. Barátjához érve Jean megtorpant Armin felszakadt, véres és látszólag mozdulatlan teste mellett – Armin! Hé, Armin, kelj fel! Nincs időnk pihenni...! – kiabált neki kétségbeesetten, majd térdre esett és az ölébe vette a katona fejét, remegő kézzel kisimítva egy szőke tincset az arcából. A mozdulatra Armin megpróbált megemelkedni, de szinte azonnal visszaesett és elsápadt. – Armin? Armin, ne aggódj, én vagyok az! És Eren is! – mosolyodott el kissé, mikor megismerte a feléjük rohanó bajtársukat, aki majdnem olyan sápadt volt, mint Armin. Odaérve rögtön letérdelt kettejük mellé.

-        Mi a... Armin?! Mi a franc történt?! – pattant el azonnal az agya, de Jean a vállára tette a kezét jelezve, hogy ez nem igazán alkalmas idő a pánikolásra.

– J-jean... Eren...? – nyitotta ki szemeit Armin, melyek – barátai nagy rémületére – nem voltak a szokásos világos színűek, élettől csillogóak. Sötétek, tompa fényűek, kifejezéstelenek... üresek voltak. Gyenge teste megrázkódott, vért köhögött fel, eláztatva zöld köpenyét.

– Nyugodj meg Armin, itt vagyunk és minden rendben lesz! Rendben leszel... – Eren inkább magát, mintsem barátját próbálta megnyugtatni, mert az továbbra is halvány mosollyal nézett rá. Eren felpattant és tekintetével segítséget keresett.

– Hadnagy! – kiáltott fel kétségbeesetten – Hadnagy!! Parancsnok!! Segítségre van szükségünk! – ordította hasztalanul.

– E-eren, nem... – kérte Armin, majd újra köhögni kezdett. Segítségkérően nézett Jean-ra, akinek ekkorra már könnyek folytak végig az arcán, hogy aztán Armin mellkasán landoljanak. Eren feléjük fordult, neki is könnyek áztatták az arcát.

– Elmegyek segítségért! Armin, rendben leszel. Higgy bennünk! – szólt rá, és már el is tűnt a füstben.

-          Hallottad Armin, el ne aludj! Ez egy parancs, értve vagyok? – szólt rá Jean tettetett határozottsággal, mire barátja szófogadatlanul lehunyta a szemét, úgy szólalt meg újra.

-        Én sosem go-gondoltam, hogy... lófejed lenne, J-jean. De ezzel a... a gyászos arckifejezéssel... tényleg mintha megnyúlna... az arcod... Nem áll jól... ne vágj ilyen szomorú képet... – újra résnyire nyitotta szemét, melyből egy magányos könnycsepp  folyt ki, majd gurult végig az arcán. A mosolygást azonban egy pillanatra sem hagyta abba – Tényleg nem kéne... így nézned. Hé... í-ígérd meg, hogy... nem hibáztatod magad... soha többé... és hogy e-el fogsz búcsúzni... – kissé akadt a nyelve, de meglepően tisztán beszélt.

– Ne mondj ilyeneket, te idióta... – szorította össze fogait Jean.

– Ígérd meg... mielőtt még túl... k-késő lesz... – nézett a haldokló újra barátja szemébe, aki remegve megszorította Armin kezét, majd a pillantást viszonozva bólintott.

– Megígérem... Képes leszek elbúcsúzni. – határozta el, majd vett egy mély levegőt és a mosolygó katonára nézett – Ég veled... Armin! – csuklott el újfent a hangja, majd arcát letörölve ő is mosolyra húzta a száját.

-          Köszönni fogok... Marco-nak a ne-nevedben... – hunyta le a szemét utoljára, abban a pillanatban pedig a nap utolsó sugara is eltűnt a távolban. Fél órán belül a Felderítők kivégezték az utolsó Óriást, így hirtelen csönd állt be a városban. A katonák túlélő civileket kezdtek el keresni. Eren Rivaille, Mikasa és Hanji társaságában visszatért a főtérre, ahol Jean-ékat hagyta. A két katona ugyanott volt, Jean pedig még mindig szorította barátja elfehéredő, lassan kihűlő kezét. A katonáknak szerencsésnek kellett volna érezniük magukat, hogy a támadásnak egyetlen katonai áldozata volt. De ez senkinek nem okozott megkönnyebbülést, mikor vérben fekvő, halvány mosolyú Armin arcára tekintettek. A civil áldozatok száma összesen harminc fő volt, ami a település lakosságának mintegy 15%-át tette ki. Telihold volt aznap, mégis sötét volt az éjszaka a Felderítők számára.

Alig húsz napon belül másodszor találták magukat a Felderítők napnyugtakor a Trost-i fogadóban, hogy a temetés napját egy vacsorával zárják le. A katonák közül senki, még Sasha sem volt éhes, így mindössze kávét kértek. Hét csésze kávé gőzölgött a kopott asztalon. Beszélni akartak, de ahányszor valaki mondani akart valamit, barátaira nézett és lenyelte mondandóját. Végül nem derült ki, hogy miképp kerültek Óriások Jinae-be, de a Falak – főként a Maria Fal – védelmét megerősítették és vállalva a kockázatot, továbbra sem zárták le a kapukat. Nehéz idők várnak még a Felderítő Egységre, és bár ez a támadás kicsit visszaejtette a lelkesedésüket, továbbra sem fogják feladni a küzdelmet. Túl sok ember halt már meg ezért a célért, túl sokaktól kellett már elköszönniük, nem engedhetik meg maguknak a kudarcot. A történtek megerősítették ezt az érzést az öt 104-es kadétban, akik mindaddig azt hitték, már rég felnőttek. Azonban hiába a sok árulás, a rengeteg halál, a sokéves küzdelem, egész eddig nem voltak tisztában velük. Jinae-ben a barátjukkal együtt gyermekkoruknak is búcsút intettek.