1. helyezett: Sebestyén Lili

Fülszöveg

Gyermekkori emlékek, tudatlanság, kíváncsiság, ezek motiválták Airát, arra, hogy műkorcsolyázó legyen. Arra tette fel az életét, hogy olyan legyen, mint édesanyja, a híres Kanzaki SOnata, a műkorcsolya történelmének egyik legnagyobb bajnoka, s ki sohasem tért vissza egykori egyik versenyéről. E célját már majdnem teljesítette, ám a sors újabb kihívással szembesíti: Meg kell tanítania korcsolyázni az igencsak két ballábas Subarut, mivel a fiú ezzel szeretné kijavítani múltbéli hibáit. Ez persze nem meg zökkenőmentesen, viták, veszekedések és ellentmondások lépnek fel minden egyes alkalommal, amikor megpróbálnak együtt dolgozni. Talán sikerült elmélyíteniük kettejük kapcsolatát, azonban amikor erre nagy nehezen sor kerül Subaru személye megkérdőjeleződik. Vajon kicsoda Subaru, és miért szeretne ennyire megtanulni korcsolyázni? Na és Aira megkapja a választ a régmúlt kérdéseire?

Prológus

2003. március 2. – Washington

A stadion megtelt. Már csak pár perc volt a kezdésig, de a bemelegítés már elkezdődött. A női versenyzők aznap mutathatták be szabad programjukat a Világbajnokságon, műkorcsolya sportágban. A nézők már türelmetlenül várták a látványos előadásokat, ám a közönség nagy kedvencét csak a többi produkció után lehetett a jégen látni. A rövid programjával ő érte el az első helyet, így itt legutoljára léphet fel. Kanzaki Sonata, japán származású világbajnok címvédő műkorcsolyázó, huszonhat éves. Egészen kiskora óta űzi ezt a sportot, már akkor elismerték a tehetségét. Azóta rengeteg versenyen vett részt, melyeknek többségét meg is nyerte. Egyszer már különösképpen bizonyított, amikor még a tavalyi világbajnokságot is megnyerte. Vajon idén is sikerül neki? Immár kétszeres világbajnok lesz? A közönség első soraiból párja és négyéves kislánya is buzdítják a győzelemre. Anyja tökéletes példaképe a lányának, ahogyan mindenki másnak, aki ebben sportágában mozog. Már tanárkánt is megállta a helyét, családját többször tanította korcsolyázni, ennek köszönhetően kislánya már több különleges mozdulatot is elsajátított. Megígérte neki, hogy egy nap ő szintén világbajnok lesz, ha cserébe édesanyja most megszerzi a kétszeres címet.

Ám a sors néha közbeszól. Egy végzetes hiba elrontott mindent. A két ígéret szertefoszlott. Kanzaki Sonata ötödik helyen végzett a 2003-as műkorcsolya világbajnokságon, ugyanis az egyik ugrásánál elesett, valamint többnél is lerakta a kezét. Emiatt olyan sok pontot vesztett, hogy nem fért fel a dobogóra. Előadása végén térdre rogyott a jégen, és lehajtott fejjel hullatta könnyeit. A közönség csalódott benne, és ő is csalódott saját magában. Nem tudta megtartani az ígéretét, így a lányából sem lehet világbajnok. Az egész család úgy tervezte, hogy a még gyermekéveiben járó kislány anyja helyébe lép, s ő lesz az utódja a szakmában. Sonata azt hitte, ez már sohasem teljesülhet. A családjának még aznap haza kellet utaznia, míg rá számtalan interjú várt a sajtótól. Nem akarta beismerni, hogy hibázott, annyira fájt neki. Pár nappal a veresége után mély depresszióba esett, amiből hosszú idő elteltével sem tudták kirángatni. A hozzátartozóihoz sem tudott hazautazni Japánba. Március tizedikén, az utolsó interjúk egyikén azt nyilatkozta, egyenlőre nem tudja hogyan folytatja tovább karrierjét. Azóta nem lehetett hallani felőle semmit, és senki sem látta…

1. fejezet

Április. Az évszak, amikor a sakura virágzik. Gyönyörű látvány. Ahogy legalább ilyen gyönyörű volt nap, mint nap felsétálni a sakura fákkal ültetett úton, ami a Starlight Gimnázium felé vezetett. Három évig jártam ebbe az iskolába, pontosabban az alsó-középiskola három évét. Most lennék másodéves felső-középiskolában, de már magántanuló vagyok. Ezt is kijárhattam volna ugyanebben a suliban, mert ugyan mindkét képzést kínálja, a műkorcsolya karrierem miatt inkább ezt az utat választottam. Így csak hetente kétszer kell bejárnom, akkor is csak azért, hogy elkérjem a tananyagot attól a tanárnőtől, aki osztályfőnököm lenne, s aki alsó-középben is vezette az osztályunkat.

Ma is ilyen napnak néztem elébe, viszont szerencsére nem becsengetésre, hanem csak a második órára kell beérnem, mert az osztályfőnöknek akkor van lyukas órája, nekem pedig délután van edzésem, így ez pont jó időpont. A vonaton sincsenek sokan, és sietnem sem kell. Mivel nem épp az iskola közelében élek, vonatoznom kell, hogy odajussak, és csak utána jön a sakurákkal végigültetett út. Unottan ültem a vasútállomás egyik padján, élvezve a friss tavaszi levegőt, és a kellemes szellőt. Rajtam kívül csak pár ember várakozott még, akik hozzám hasonlóan elég ráérősen olvasgattak valamit, vagy bújták a telefonjukat. Sehol egy egyenruhás, velem egykorú diák, akiktől minden reggel megtelik élettel az állomás. Régen én is közéjük tartoztam, na de most? Nem mintha bánnám, csupán vannak dolgok, amik hiányoznak. A legtöbb gyerek utálja az iskolát, és való igaz, hogy én sem szerettem, de furcsa nélküle az élet.

Még volt idő a vonatom érkezéséig, ezért a kedvenc könyvemet olvastam, amit már rengetegszer elolvastam, ám egyszerűen nem tudom megunni, s a legtöbbször magamnál is hordom. Természetesen a korcsolyáról szól, és a műkorcsolya történelem egyik fontos képviselője írta. Azonban bármennyire is imádtam ezt a könyvet, pár oldal után meguntam, s már a lábam is elzsibbadt az üléstől, ezért felálltam, majd nekidőltem az egyik tartóoszlopnak. Lehajtott fejjel bámultam a betont, néha-néha felpillantva a kalapom alól. Nem szeretek így öltözködni, főleg ilyenkor tavasszal, de annak érdekében, hogy az emberek ne ismerjenek fel, muszáj. Szó sincs róla, szeretem a rajongóimat, csak szeretnék némi kis magánéletet.

A gondolataimat a hangosbemondó szakította félbe, miszerint már csak öt perc van a vonatom érkezéséig. Sajnos mindig is kíváncsi természetű voltam, ami nem mindig vált előnyömre. Nos, most szintén ez történt. Gondoltam, ha öt perc múlva beér a vonat, akkor már nem lehet olyan messze, így volt bátorságom kicsit kijjebb merészkedni a peronon és picit kihajolni, hogy megnézzem nem-e látszik már a szerelvény a távolban. Ám ez mégsem volt olyan jó ötlet, hiszen fújt a szél, és azzal a hirtelen mozdulattal, ahogy visszahajoltam, a kalap már le is repült a fejemről. Gondosan alátűrt hosszú hajam lazán omlott a hátamra, ami aztán tovább lengedezett a levegőben. Ennyit arról, hogy elvegyülök a nem létező tömegben. Elég feltűnő hajszínnel rendelkezem, amit állítólag anyai ágon örököltem a nagymamámtól, akire már sajnos nem emlékszem kristálytisztán, hogy pontosan milyen is volt. Azt mindig is tudtam, hogy pont az ország másik végén élt, de azóta, hogy anyám eltűnt, semmit sem lehetett hallani róla. Lehet, hogy már egyikőjük sem él, sosem derült ki, és valószínűleg nem is fog. Megtanultam normálisan kezelni ezt a helyzetet, tudok róla beszélni, ami nagy eredmény, ahhoz képest, hogy régebben hallani sem akartam erről a témáról.

A nagy hajzuhatagomat az arcom sem úszhatta meg, miután kitűrtem a látóteremből az összes tincset, kapkodva néztem körbe a kalap után, amit sehol sem láttam. Azt gondoltam ennek már mindegy, kénytelen leszek akkor így eljutni az iskolához, ami valószínűleg fél óra helyet több időt fog igénybe venni. Azonban ez a gondolatom egy pillanat alatt elszállt, amikor megláttam egy srácot a velem szemben fekvő peronon, hatalmas mosollyal az arcán, kezében a kalapommal. Egy ideig csak bámultam ki a fejemből, talán úgy fél percig, majd ránéztem, s a tekintetünk találkozott. Ő továbbra is csak vigyorgott, míg én nem bírtam levenni róla a szemem. Ekkor viszont minden eltűnt, ugyanis hirtelen egy vonat érkezett be az előtte lévő vágányra, ezzel eltakarva az idegen fiút. Kénytelen voltam beletörődni, hogy azt a kalapot már sosem kapom vissza. Pedig szerettem, egyik kedvencem volt. Figyeltem, ahogy az emberek váltják egymást, a fel- és leszállással, végül szomorúan sétáltam vissza a padhoz, amikor láttam, hogy a szerelvény távozásával a kalap megmentője is eltűnt. Leültem, miközben próbáltam a hajamat úgy tűrögetni, hogy ne lógjon a szemembe, és ne is legyen túl feltűnő. Nem volt egyszerű történet, de valahogy sikerült megoldanom. Pluszba egy napszemüveget is felvettem mellé, hogy ha már a hajam látszik, az arcom ne legyen annyira felismerhető. Fejemet hátradöntve a pad támlájának, lehunytam a szemem, s úgy vártam tovább. Ez kellemes érzéssel töltött el, ezért szinte észre sem vettem, amikor valaki lekapta rólam a napszemüveget. Arra lettem figyelmes, hogy jobban süti a szememet a nap, amit hunyorogva próbáltam kinyitni.

 - Így már jobb? – hallottam meg egy még számomra ismeretlen hangot, közben pedig éreztem, hogy már nem bántja a szememet az üde napfény, mert valaki eltakarta.

Felnéztem. Felnéztem, hogy lássam ki áll előttem. Meglepetésemre a már ismerős arcot pillantottam meg, a túloldali fiút. Egyből az jutott az eszembe, hogy most miattam késte le a vonatát, tehát muszáj volt elnézést kérnem tőle.

- Igen, köszönöm. Viszont most miattam lekésted a vonatod, ne haragudj. Nem kellett volna miattam fáradnod.

- Á, semmiség. Most ahogy jöttem át ide, láttam az aluljáróban kiírva, hogy nem is jó vonatra vártam – nevette el magát, mire én is elmosolyodtam.

- Hová szeretnél menni, ha szabad megkérdeznem? – érdeklődtem, mert olyan kis elveszettnek tűnt.

- Az Otonokizaka Középiskolához. Új vagyok a városban, és ma fogok beiratkozni. Persze, ha el is jutok odáig. Tudod merre van?

- Persze. A kettes vágányról megy arrafelé vonat, te pedig az ötösről vártad – próbáltam gúnyolódni.

- Jól van, na, megnéznélek téged is egy idegen városban. Különben is, legalább lett egy jó kalapom- mondta vigyorogva, majd a fejére húzta a kalapot. –Ugye, hogy jól áll? Várj, inkább ne is mondj semmit, tudom rá én is a választ – húzta ki magát büszkén.

Látszik, hogy van humora. Szeretem az olyan embereket, akik megtudnak nevettetni. Magam is meglepődtem, hogy mennyire feltudta dobni a délelőttömet. Közben a távolból már lehetett hallani az érkező vonat hangos dudálását.

- Nahát, valaki nagyon vicces kedvében van ma, ahogy látom! – álltam fel, közben elnézve a távolba.

- Amúgy most, hogy így rád nézek, tuti, hogy láttalak már valahol, csak nem tudom hol – gondolkozott el.

Árnyék terítette be az egész látóteret, a napfénynek nyoma veszett. Megérkezett a vonat, ami eltakarta a meleg napsugarakat. Ideje volt indulnom, különben elkésem.

- Addig jó, amíg nem tudod – vettem le a fejéről a kalapot, s felszálltam a vonatra.

Meglepetten fordult meg, hogy magára hagyom tehetetlenül. Adtam neki némi útbaigazítást, úgy gondolom nem olyan szerencsétlen, hogy ezek után eltévedjen. Ha leszáll a vonatról, minden utcasarkon ki lesz írva, merre találja az iskolát. Az üvegen keresztül még kacsintottam rá egyet, miközben integettem is neki. Élveztem ezt a beszélgetést, tetszett, hogy nem ismert fel, s hogy nem kérdezgetett. Manapság nem sok ilyen idegen emberrel találkozom. Meg kell becsülni őket, és kihasználni az alkalmat.

A vonaton beültem a legeldugottabb ülésre, próbáltam elvegyülni az emberek között. A hajamat visszatűrtem, s egész úton lefelé bámultam. A napszemüveget belesüllyesztettem a táskámba, úgy éreztem, ha felveszem az még feltűnőbb, mintha nem.

Ilyenkor az ember elgondolkozik azon, hogy ha valaki nem akarja, hogy felismerjék, akkor miért megy emberek közé és miért tömegközlekedéssel utazik? Hiszen akinek már bármiféle kis hírneve van, az autóval, közlekedik mindenhová, saját sofőr vezeti az autóját, stb. Viszont itt vagyok én, aki mindezeknek ellent mond. Nincs szükségem különleges bánásmódra, csak azért, mert tehetséges vagyok valamiben. Minek változtassak az életemen, ha nincs rá szükségem? Nagyon jól megvagyok így is. Furcsán érezném magam, ha ilyen életem lenne. Ez ismét egy újabb ok, amiért kitűnök a tömegből, pedig nem áll szándékomban. Nem feltétlenül mondhatom el magamról, hogy hírnévre születtem. Márpedig emberek milliói bármit megtennének azért, hogy egy picit a középpontban lehessenek. Hazudnék, mikor azt mondanám, hogy én ennek az ellenkezője vagyok. Szeretem a hírnevet, szeretek a középpontban lenni, ám nem mindig. Néha sajnos túlságosan komolyan veszik ezt a körülöttem élő emberek… Mert hát mindenkinek van magánélete, nem igaz?

Az úton zenét hallgattam, elzárva a külvilágot. Általában olyan zenéket hallgatok, amik motiválnak valamilyen szinten, például valamelyik szabadprogramom zenéjét. Jó érzéssel gondolok vissza rájuk, így az út is mindig hamarabb elmegy.

A vonatról leszállva siettem be a suliba, ahol már viszonylag biztonságban érezhettem magamat. Levettem a kalapomat, és teljesen otthonosan közlekedtem tovább az épületben. Mondhatnám, hogy úgy ismerem ezt a helyet, mint a tenyeremet, de igazából csak úgy nagyjából tudom mit hol találok. Alsó-középiskolában egy másik épületben voltunk, arra már jobban elmondható ez.

Felmentem az emeletre, majd halkan bekopogtam a tanáriba. Reméltem, hogy olyan tanár nyit ajtót, akit már valamikor láthattam, vagy ismertem. Ez sajnos nem így lett, egy számomra teljesen ismeretlen nő állt velem szemben.

- Igen? – nézett rám mosolyogva. Fiatalnak látszik, talán a húszas évei végén lehet, és nem mondom, elég szép is. Szőke haja lófarokba volt felkötve, arcán pedig egyetlen szépséghibát sem véltem felfedezni. Emlékszem, Kotori, a legjobb barátnőm valamikor mondta, hogy új tanárnő érkezett a suliba, aki minden fiút elkápráztat. Azt hiszem, most én is megismerhetem személyesen. Amikor rájött ki is vagyok, kicsit meglepődött.

- Jó reggelt! Shiratori-senseit keresem!

- Nem is tudtam, hogy Shiratori-sensei ilyen híres diákokat tanított valamikor! – szégyenlősen néztem lefelé, ami láthatóan neki is feltűnt. – Máris szólok neki!

- Köszönöm szépen!

Pár percig álltam a falnak dőlve, mire keresett tanárom végre kidugta a fejét a tanári ajtaján. Szeretem Shiratori-senseit, mert lehet ő bármilyen fáradt, ideges, mindig teljes erőbedobással próbál segíteni a diákjainak, amit mi viszonzunk is.

- Á Aira, rég láttalak! Az anyagért jöttél vagy csak látogatóba? – köszöntött kedvesen.

- Most csak az anyagért, még átszeretnék olvasni párat edzés előtt – mondtam, miközben Sensei behívott a tanáriba és az asztalához vezetett. A kínos pillanatok egyike, amikor mindenki téged néz a tanáriban, pedig már megszokhatták volna, hogy sokszor jövök.

- Hát igen, ilyen a sportemberek élete – sóhajtott egy nagyot. – Még mindig nem akarom elhinni, hogy idáig eljutottál. Két egymást követő évben megnyerted a világbajnokságot, ami eddig senkinek sem sikerült! – kezdett el áradozni.

Mindig is tisztában voltam azzal, hogy Shiratori-sensei egyik kedvenc diákja voltam, s amikor megtudta, hogy magántanuló leszek nem akart elengedni. Hiszen néha amikor jövök a tanulnivalókért, órákon át zengi, hogy mennyire büszke rám. Ez persze nagyon jólesik, nekem is az egyik kedvenc tanárom volt, vagyis inkább még most is az. Most már csak Kotori fárasztja állandóan, mint minden más tanárt a suliban.

- Sensei, kérem, ne kezdje! Úgysem érek rá annyira, mint említettem – próbáltam célozgatni, hogy kicsit siessen, és hanyagolja ezt a témát, mert már sokadszorra hallom.

- Elnézést, már adom is! – kezdett el kutakodni az asztalán vagy millió papír között. – Tessék! Kapsz egy kis matekot, magyart, meg pár töri tételt! – nyomott a kezembe egy halom kupac papírt, szépen dossziékba fűzve.

Kicsit meglepődtem a mennyiség láttán, mert eddig jóval kevesebb anyaggal mentem haza. Alig tudtam belegyűrni a táskámba, a fele így is kilóg.

- Tudom, hogy kicsit több, mint amire számítottál, de most az osztállyal is belehúztunk a tanulásba. Ráadásul jövő héten nem kell jönnöd, mert továbbképzésre megyek, ezért majd ide sem fogok tudni bejönni – magyarázkodott.

- Nem baj, jövő hétig bőven elleszek ezzel, köszönöm! – indultam el az ajtó felé, ezzel jelezve, hogy ideje mennem, mert a végén még lekésem a vonatot visszafelé.

- Akkor két hét múlva találkozunk, további szép napot, az edzésen meg adj bele mindent! – köszönt el Shiratori-sensei.

- Köszönöm szépen, viszlát Sensei! Önnek is további szép napot kívánok!

Szerencsémre még elértem a vonatot hazafelé, így megkönnyebbülten huppantam le ismét egy eldugottabb ülésre. Az út változatlanul telt, zenét hallgattam, közben pedig Kotori írogatott nekem, mert állítása szerint a földrajzóra, amin éppen ült nagyon unalmas volt, ezért muszáj volt valamivel elfoglalnia magát. Ezen én már csak jót mosolyogtam, barátnőm semmit se változott azóta, hogy én eljöttem a suliból. Régen is mindig a pad alatt írogatott valakivel, miközben arról magyarázott, hogy ki illik össze kivel. Kotoriról tudni kell, hogy mindenkit összehozna mindenkivel, ez már kiskorában is szokása volt.

Mikor hazaértem, kipakoltam a táskámból a tanulnivalókat, majd szép alaposan átlapoztam mindegyiket. Valóban nem kevés anyag, de jövő hétig, ha minden jól megy, csak végzek vele. Hogy megkönnyítsem a dolgomat, pont ahogy elterveztem, nekiálltam a magyarnak. Edzésig még van időm, és ezt szeretném hasznosan eltölteni. A magyar a kedvenc tantárgyam, mindig is jól ment, ezért most is gyorsan megtanulok, legalább később foglalkozhatok azokkal a tantárgyakkal, amik nem annyira mennek, mint például a matek.

Körülbelül két óra múlva végeztem, olyan dél tájékára. Hogy délután ne éhesen menjek edzésre, lementem a hűtőhöz valami ellátmányért, s nem kellett csalódnom. Anya szépen bento dobozokba pakolt ebédet készített, amik meglehetősen jól nézek ki. Anyu, vagyis becses nevén Ringo, csak a nevelőanyám, ám az öcsém Kakeru ezt nem tudja, azt hiszi, vérszerinti testvérek vagyunk, s ez jól is van így. Persze ettől függetlenül, én rendes testvéremként tekintek rá, ahogy Ringora is Anyámként. Apu újraházasodott, látszik rajta, hogy boldog, és csak ez a lényeg. Én is az vagyok, semmi panaszom nem lehet. Egyetlen vágyam van csupán, hogy megtaláljam a vérszerinti Anyámat, Kanzaki Sonatát, aki szintén világbajnok műkorcsolyázó volt egykor. Mikor azonban másodjára indult el a világbajnokságon elbukott, s akkor látták utoljára, mindenféle nyom nélkül eltűnt. Nem tudni, hogy él-e még egyáltalán, a japán rendőrség eltűntnek nyilvánította még tizenhárom évvel ezelőtt. Azóta nem változatattak ezen a tényen.. Mivel én ekkor csupán négy éves voltam, már csak halvány emlékeim maradtak róla.

Ebéd után még lapozgattam kicsit a magyart, nemsokára végleg kész is lettem vele. Ránéztem az órára, és meglepve láttam, hogy már ennyi az idő. Ma a megszokottnál előbb kellett bemennem edzésre, ugyanis indult egy teljesen kezdő amatőr csoport, melynek tagjainak ma lesz a legelső edzése. Az edzőm, Mamo-chan megkért, hogy menjek be neki segíteni, mert elég sokan vannak a csoportban. Vannak köztük kisebbek, nagyobbak, Mamo-chan szerint a legidősebb lány olyan tizenhárom év körül lehet.

Gyorsan felöltöztem kényelmes, edzős ruhába, utána pedig lazán sétálva elindultam a koripályához. Szerencsére közel lakunk hozzá, csak pár utcányira, ami tízpercnyi sétát jelent. A korimat mindig otthagyom az öltözőben, sőt szerintem mára fél szekrényem tartalma ott sorakozik a polcokon már egy jó ideje. Ideje lenne hazavinni őket, de valahogy sose jön össze, bár már mondogatom pár hete.

A pályára érve rögtön az öltöző felé vettem az irányt, ahol összefutottam Hotaruval, aki Mamo-chan második jobb keze utánam, legalábbis ilyen helyzetekben. Hotaru három éve csatlakozott az egyesülethez, ennyi idő alatt sikerült olyan szintre feltornáznia magát, hogy velem egy csoportban edzhessen. Vele jövök ki a legjobban a csoportból, jó barátnők lettünk, mikor idekerült.

- Láttad mennyi kislány van? Mamo-chan alig bír velük –kuncogott, mire én is elmosolyodtam. Köztudott, hogy Mamo-chan tényleg nem ért valami jól a gyerekekhez, még jó, hogy mi itt vagyunk neki.

- Nem, még nem néztem be a pályára. De akkor menjünk is, mielőtt még megőrül szegény – mondtam gúnyosan, miután felvettem én is a korimat.

Hotaruval besétáltunk a pályához, ahol tényleg elég nagy káosszal találtuk szemben magunkat. Tizenhat kislány, és három idősebb várta türelmetlenül, hogy végre felmérjék, mit tudnak. Az első edzés szokott mindig a legnehezebb lenni, amikor felmérjük, ki mennyire tud korcsolyázni. Mamo-chan minket megpillantva könyörgő pillantásokat intézett felénk.

- Végre megjöttetek! – szabadította ki magát a gyerekek közül.

- Pedig még siettünk is – néztem rá Hotarura, ki egyetértően bólogatott.

- Ahogy látom, Aira nagyon vártak már téged, nézd csak meg! – mutatott Hotaru a kislányok felé. Ahogy végignéztem a gyerekeken, hatalmas csillogó szempárok meredtek rám reménykedve. Lehet akkor ezért vannak ennyien, mert tudták, hogy én is jövök. Nem lepődnék meg, drága edzőm elég jól ért az üzlethez.

- Gyerekek, ne örüljetek ennyire, Aira nem lesz itt velünk most – jelentette ki Mamo-chan, amin én is, és velem együtt mindenki meglepődött.

- Akkor miért hívtál be?- néztem rá kérdőn.

- Én sem így terveztem. Van egy olyan jelentkező a csoportban, aki teljesen kezdő és még életében nem lépett a jégre. Ez az egyik ok. A másik az, hogy jóval idősebb a többieknél, és elég két ballábas, ezért tartok tőle, hogy itt csak útban lenne, akadályozná a többieket.

- És? Még mindig nem értem.

- Szeretném, ha magánedzéseket tartanál neki, Most, hogy lementek a versenyek, úgyis ráérsz, nekem meg nagy segítség lenne. Elküldeni meg nem volt szívem, annyira lelkes volt – magyarázkodott boci szemekkel. – Elvállalnád? Tudom, hogy nem gyakran kérlek ilyenre, de ez most fontos lenne.

- Hát… végül is tényleg szabadabb vagyok mostanában, és ha ezzel segíthetek, akkor szívesen – mosolyogtam rá megnyerő vigyorral, mert valójában nem sok kedvem volt hozzá, ráadásul sosem oktattam még senkit komolyabban. Tartottam pár edzést a saját csoportunknak, éppen ezért picit tartottam ettől az egésztől, mert a teljesen kezdőkkel még nem volt dolgom. - De jó, köszönöm! Ezer hála Aira! Menj át a kispályára, ott vár.

Hotaru és Mamo-chan elkezdte felmérni a gyerekeket, én viszont a kicsik legnagyobb bánatára átmentem a kispályára. Kíváncsian nyitottam ki az ajtót, várva, hogy kit találok itt. Egy tizenöt, tizenhat éves félénk lányra számítottam, ám amikor megláttam kinek is kell edzést tartanom, teljesen lesokkoltam. Mindenre számítottam, csak erre nem, ami fogadott.

- Szia! Végre tudom honnan vagy ismerős! – nézett rám óriási lelkesedéssel, miközben én még mindig nem jutottam szóhoz.