2. helyezett: Kosbor munkája

Attack on Titan – Fanfiction

Búcsú Jinae-ban

A nap már lemenőben volt Trostban, mikor a Felderítő Egység tagjai betértek az elosztóraktárhoz közeleső fogadóba, hogy a kicsi helyen egy szerény vacsorával ünnepeljék meg június utolsó napján a sikeres, maximálisan Óriásmentes hónapot. Ez volt a legelső alkalom, hogy közel öt hete senki nem találkozott azokkal a hatalmas húsgolyókkal, támadásnak még csak hírét sem hallották. Miután az emberiség győzedelmeskedett, az Óriások titka pedig végre-valahára napfényre derült és a Falak is kikerülhettek minden fenyegetés alól, Erwin Parancsnok Hanji Zoe-ra hagyta az Egységet, melynek létszáma jócskán lecsökkent. Az egykor több száz főt magába foglaló légió mostanra mindössze 50 embert számolt. Azonban ma este csupán az a nyolc veterán vett részt a vacsorán, akik minden megpróbáltatást átvészeltek. Az Egység új Parancsnoka, valamint Rivaille Hadnagy maguk választották ki őket, kivétel nélkül az immár öt évvel ezelőtt levizsgázott 104-es Kadétalakulat tagjaiból. Az ifjú katonák elengedhetetlen szerepet játszottak egy olyan világ létrehozásában, melyről oly sokáig nem álmodhattak az emberek.

– Hé, Jean, egész hihetetlen, hogy bár ma van a napja, hogy öt évvel ezelőtt befejeztük a kiképzést, ahol megjegyzem mögöttem végeztél, neked még mindig ugyanolyan lópofád van, mint egykor! – kortyolt bele egy korsó sörbe Eren, amit abban a pillanatban meg is bánt. Mindig is tudta, hogy nem szereti az alkohol ízét, de remélte, hogy legalább fintorgás nélkül le tudja nyelni, hogy még nagyobb fölénnyel jöjjön ki a szituációból. Így viszont Jean ahelyett, hogy felhúzta volna magát, egyszerűen kiröhögte és két korttyal legurította saját adagjának jelentős részét.

– Jól vagy Eren? – kérdezte Mikasa aggódva, mikor barátja kiköhögte a keserű löttyöt, beterítve vele fakózöld felsőjét, melytől nem volt hajlandó megválni annak ellenére sem, hogy öt évvel azelőtt a bal ujja szó szerint le lett harapva.

– Komolyan Hanji, felejtsd el, hogy én ezekkel együtt egy percet is eltöltök a kötelező munkán kívül. – kortyolt bele a fekete teájába Rivaille, miközben unottan nézte, ahogy a mindenki által instabilnak és veszélyesnek titulált húszéves volt-alakváltó kölyök a saját maga által kiköpött sört törölgeti.

– Ugyan már, ne légy ilyen mogorva, Rivaille! Amúgy sem csak szórakozni jöttünk, fontos bejelentést kell tennünk a jövőre nézve! – lelkesedett a Parancsnok, aki a felelősségteljes pozícióval együtt sem lett jelentősen komolyabb, továbbra is inkább egy őrült tudós személyiségével rendelkezett.

– Mi? Bejelenteni való? Parancsnok, Hadnagy... hát végre... végre összeházasodnak?! – kerekedett el Sasha szeme olyan érzést sugározva, hogy mindjárt felrobban az örömtől. Ez nem tartott sokáig, legalább négy irányból vágtak hozzá különböző dolgokat egyszerre, ami különösebben nem zavarta. Az, hogy erőteljesen közeledik huszadik életévéhez, nem nagyon látszott a lányon, legfeljebb annyi változott, hogy csodával határos módon még többet tudott enni.

– Nem-nem! – csitítgatta a csapatot Hanji, aztán mégis elgondolkodott egy kicsit – Vagyis de igen, de most nem erről sze-

-          Mi? Összeházasodnak?? – kapta fel a fejét Eren, amit Rivaille egy jó nagy rúgással díjazott az asztal alatt.

-          Kussolj és figyelj oda.

-          Elnézést... – törölgette tovább csendben söráztatta felsőjét Eren.

– Szóval, mint mondtam, immár több, mint egy hónapja nem láttuk azokat a cukiságokat, így hát a fejesek, mint Pixis Parancsnok és Zacklay Főparancsnok, valamint természetesen a kis tündi-bündi királynőnk úgy határoztak, hogy nem csak a Rose Fal, hanem a visszafoglalt Maria Fal kapuit is megnyitjuk, a következő hónapban pedig kétszer annyit fogunk járőrözni, mint most! Jól hangzik, nem? Remélem ti is legalább annyira izgatottak vagytok, mint én! – vigyorgott eszelősen Hanji. Eren kérdését látszólag meg sem hallotta.

– Hé, én azt hittem, ma ünnepelni fogunk. Akkor ez most plusz munka? Mert azon nincs mit ünnepelni! Nem vágom, miről van szó, ugye ez csak azért van, mert hülye vagyok? – fordult körbe Conny értetlenül.

– Fogd be egy kicsit, hülye. – szólt rá unottan Jean, Eren és Sasha egyszerre.

– Parancsnok, akkor a Felderítők főhadiszállása is áthelyezésre kerül? – tette fel az első – és valószínűleg utolsó – értelmes kérdést Armin.

– Úgy van, a tíz évvel ezelőtt használt, folyó melletti régi kastély lesz az új otthonunk. Holnap oda is megyünk! Gondolom Rivaille alig várja, hogy kitakaríthassa a helyet, pontosabban megcsináltathassa veletek, így a környék felderítésére egyelőre nem kerül sor. Van a közelében egy erdő, és ha jól tudom, Shiganshina sem esik túl távol tőle.

– Biztosra veszem, hogy tiszta mocsok az egész hely. Akkor is az volt, mikor még 845-ben utoljára visszamentünk oda, így mindenki készüljön fel a kemény munkára, ha már egy hónapig csak lógattátok a seggetek.

-          Igenis...! – morogta a csapat leamortizálódva, de abban a pillanatban két nő jelent meg mellettük, hatalmas tányérokat tartva a kezükben, melyeket azonnal elkezdtek szétosztani. A vacsora jó hangulatban telt, egészen amíg éjfél körül a Hadnagy felállt, ránézett a társaságra, és egy „Indulunk, azonnal vakarjátok össze magatokat.” kijelentéssel másodpercek alatt összeszedte a leginkább csürhére emlékeztető Felderítőket.

-        Eren, rohadtul sörszagod van. – fintorgott Jean az ajtón kilépve. A két felnőttkor küszöbén álló katona az egész utat végigvitatkozta.

Másnap dél körül érkeztek meg az új főhadiszálláshoz, ami olyan tragikus állapotban állt a folyótól alig húsz méterre, hogy az még a sokat látott Hadnagyot is meglepte egy pillanatra. Az ezután következő nyolc napot folyamatosan takarítással töltötték, a kertet rendbe rázták és kigazolták, az évek alatt kidőlt fákat elvontatták, millió levelet kotortak hatalmas kupacokba és égették el, a várfalra kúszó indákat kegyetlenül lekaszabolták a 3D Manőverfelszerelés segítségével. Lakhatóvá tették az istállókat, az itatókból kitakarították az odanőtt zöld gusztustalanságokat, szétszórták a magukkal hozott friss szalmát. Csak eztán következett a kastély belseje. Az első nap persze felületesen megpucolták azokat a szobákat, ahol az éjszakákat töltötték, de mindez jelentéktelen volt. A hulló vakolat, méteres kiterjedésű pókhálók, több centi vastag por, kitört ablaküvegek és szúette fa bútorok között undorítóan lassan telt az idő, de a nyolcadik nap végére a kastély szinte újjászületett. Még a konyhát is használatba vehették, miután meggyőződtek róla, hogy csak tizenhét döglött patkány volt a helyiség különböző pontján megbújva. Mindenesetre egész otthonos lett a hely.

– Eren, nem lehet... Nem ez az az erdő, ahol először találkoztunk? Úgy értem, azt hiszem kicsit hasonlít arra, amelyikben addig éltem. – szólalt meg Mikasa vacsora közben.

– He? – csámcsogta az udvariasan – Hát, végül is meglehet. De te éltél itt, én honnan tudjam?

– Szóval ez volt az a hely, ahol megöltétek az emberrablókat? Ez nem túl bízható, remélem Eren kölyökkori, pszichopata szelleme nem kísért a környéken. Nem akarom, hogy az éjszaka közepén nyáladzva és ordibálva legyilkoljon! – kapta fel a fejét Jean tettetett ijedtséggel.

– Ha bármi is bolyong itt, én majd elkapom, hogy megehessük! – vállalta a feladatot kegyesen Sasha.

– Nem tudom elképzelni, hogy ezek hogyan válhattak katonává. – jelentette ki Rivaille, miután vagy fél percig nem pislogott – Elég szerencsétlennek tartom, hogy Erwin, Mike vagy akár Nanaba után ilyen srácok kerülnek ki a Kiképzőtáborból. Jut eszembe Hanji, mikor indulunk holnap? – kérdezte a Parancsnokra nézve, mire a többiek azonnal elhallgattak.

– Igaz is, elfelejtettem szólni. Mindenki, holnap kilovagolunk Shiganshinába és felnyitjuk az eltorlaszolt kaput! Elindulunk, mielőtt felkelne a nap, úgyhogy igyekezzetek kipihenni magatokat, korán kelünk. Conny, Sasha, tietek a mosogatás, Eren és Mikasa, ti kezditek az őrködést, öltözzetek át. Jean, Armin, kérlek lássátok el a lovakat. Tiétek a második őrség. Mi meg átbeszéljük a napirendet. – csapott Rivaille hátára, erre pedig mindenki felállt az asztaltól és ki-ki a maga dolgára indult.

A csapat két agyára természetesen még a mosgatást sem lehetett rábízni, valahogy magától értetődő volt, hogy vagy az edények, vagy pedig az egyébként is szegényes élelmiszerkészlet fogja bánni. Sasha és Conny végül az edények mellett döntött – hosszas vita után, mely arról folyt, hogy kicsenjenek-e a raktárból némi elemózsiát – és két tányér hibamentes elmosogatása után elkezdték a habos – meg némileg kajás – vízzel fröcskölni egymást. Miután kijátszották magukat, és a mosogatással is végeztek, Conny a lány által szárazra törölt tányérokkal egy szekrény felé indult, majd megcsúszott a vizes kövön. A csörömpölésre Rivaille gyilkos, Hanji peidg inkább kíváncsi arckifejezéssel rontottak be a helyiségbe.

– Te jó ég. – reagálták le mindketten, némileg különböző hangsúllyal és vérnyomásszinttel.

 Az ügyet a két bűnös balszerencséjére a Hadnagy intézte el, aminek az lett a vége, hogy a takarításon kívül még az őrködési idejüket is meghosszabbította két órával. Mindezt a másik négy katona örömére.

Miután végzett a zuhanyzással és az öltözéssel, Mikasa visszaindult a folyosón, hogy az ottfelejtett régi sálat is magához vegye. A sarkon Eren jött szembe vele, kezében a kopott darbbal, amit át is nyújtott neki.

-          Bementem szólni, hogy idő van, de láttam, hogy már kijöttél. Ez viszont ott volt az ágyadon. Fel kellene venned, még nyáron is hűvösek az éjszakák.

-        Köszönöm – tekerte a nyaka köré az Eren kezében kissé felmelegedett sálat.

-        Menjünk. – indítványozta barátja, a lány pedig bólintott. Lementek a lépcsőn, majd a kapunk kiléptek a hidegbe.

Először az istállókhoz indultak, ahol az állatok már nyugodtan hortyogtak, majd a kastélyt járták körbe. Mivel az eredeti két óra őrködésből egyet Sasháék voltak kedvesek átvállalni, alig ötven perc fagyoskodás után el is mehettek aludni. Erennek szüksége volt a maradék tíz percre, hogy Jean-t és Armint kipofozza az ágyból. Egész pontosan előbbit pofán vágni, utóbbit felkelteni tervezte.

            Arminék már legalább fél órája köröztek az udvaron, de Jean még mindig Eren ébresztési módszerére panaszkodott, ami véletlenül sem volt finomnak nevezhető. A dologból nem lett balhé, köszönhetően Rivaille-nak, aki a szomszéd szobában aludt, de Armin azóta is hallgatta, ahogy barátja bosszút esküdözik.

– Bele fogom nyomni azt a hatalmas képét a lóganéba reggel, attól aztán majd felébred az a pszichopata állat! Már kadétkorunkban is megtettem volna, ha Marco nem... – hirtelen elhallgatott, és csend ült a két katonára. Fél óra fárasztó magyarázás után Armin még értékelni is tudta volna ezt, de ehelyett hirtelen megtorpant. Jean kis híján továbbment, mikor őrtársa megszólalt.

– Jean... még mindig hibáztatod magad amiatt, ami öt évvel ezelőtt Marco-val történt, nem igaz? – kérdezte fojtott hangon, döbbent pillantást csalva barátja arcára.

– Honnan veszed ezt? – kérdezte megilletődve. Régen történt már, nem gondolta, hogy bárki is nagy jelentőséget tulajdonít az esetnek ennyi idő után.

– Ugyan már Jean, mindenki tudja. Még mindig nem tudod elfogadni, hogy az ég világon semmit nem tehettél volna érte? Nem olyan emberek ölték meg, akikkel te bármit is kezdhettél volna.

– Hogy hívhatod azokat embereknek?! Marco-nak sose kellett volna meghalnia! – húzta fel magát azonnal Jean, ami rá mindig is jellemző volt. Annál inkább meglepődött, mikor Armin még nála is dühösebb hangon vágott vissza.

– Azt hiszed, bármin is változtat ez a fajta hozzáállásod? Hogy gondolhatsz így vissza rá? Biztos vagyok benne, hogy Marco egyáltalán nem érezné magát jobban az önmarcangolásodtól!

– Azt mondod, el kéne felejtenem?! – förmedt rá barátjára Jean.

– Nem! Azt mondom, hogy mikor Marco-ra gondolsz, azt kellene látnod magad előtt, milyen remek barátunk és megbízható bajtársunk volt! Hogy emlékezhetnél Marco-ra jó emberként, ha ahányszor eszedbe jut, mindig csak mocskolod magad és gyászolsz?! – csattant fel Armin. Jean még soha nem látott ennyi indulatot benne.

– Azt hiszed, így megy ez? Ha Eren halna meg csak így, te is-

– Hadd ne kelljen emlékeztetnem, hogy ha nem lett volna az ereje, Eren már halott lenne, éppen én miattam! Olyan érzés volt, mintha tulajdon kezeimmel öltem volna meg őt! Jean, Marco meghalt, és ezen a tényen soha nem változtathatsz! Még ha folytatod is az önpusztítást, mit gondolsz, kinek lesz mindez hasznára? Nem azt kérem, hogy felejtsd el! Arra kérlek, engedd el végre. Búcsúzz el tőle, Jean! Tedd meg, Marco-ért és magadért, mielőtt túl késő lesz! – a dühös, nyers mondatokba a végére némi rimánkodás is vegyült, ami – maga sem tudta miért – nyugtalanította Jeant. De nem volt ideje ezen gondolkodni, mert a következő pillanatban valami pár centivel a lába mellett a földre zuhant. Mindketten kissé ijedten néztek a leesett tárgyra, majd a felettük lévő ablakra, amin Hanji hajolt ki.

– Hálás lennék, ha a katonáim őrködés közben nem kiabálnának és hagynák aludni a többieket. Reggel pedig kérem vissza a könyvem! – azzal becsapta az ablakot, melynek üvege nem túl bíztatóan megremegett a korhadt keretben. Armin felvette a könyvet, a következő két órát pedig szó nélkül töltötték el, hogy utána átpasszolhassák a munkát Conny-nak és Sasha-nak, akik a legkevésbé sem örültek a megduplázódott őrködési időnek.

A kiruccanás Shiganshinában meglepő, és Felderítőkhöz képest szokatlan módon a terv szerint haladt. Kora hajnalban az ásítozó nyolcfős csapat két szekér kíséretében elindult a körletbe, az úton pedig összetalálkoztak az Egység további húsz katonájával. A kaput, mely még a trostinál is jobban el volt torlaszolva sok hosszú óra munkájával végül sikerült felnyitni. Mivel nem kockáztathatták az egész Fal épségét, kisebb szerszámokkal kellett meggyengíteniük, a végét pedig már elintézték néhány ágyúlövéssel.

-          Mindenki, szép munka volt! Tudom, hogy elfáradtak, de szeretném, ha az öt legjobb lovas azonnal útnak indulna a jelentésekkel a Maria Fal három másik körzetébe, Trostba valamint a központba! Vigyék a leggyorsabb állatokat, három napon belül pedig térjenek vissza a kijelölt helyükre! A maradék tizenöt továbbra is itt fog állomásozni, felváltva őrködjenek és egy percre se tévesszék szem elől a kaput! Amennyiben lehet, kerüljék a harcot, és ha bármi történne, azonnal küldjenek valakit a központba és hozzám! Ne feledjék, Shiganshina most az egész emberiség legbizonytalanabb, legsebezhetőbb pontja, fokozott figyelmet várok el mindenkitől!

-        Igenis! – szalutáltak a katonák, majd szétoszlottak.

-        Rivaille osztag, mi visszatérünk a főhadiszállásra és egyelőre várjuk a fejleményeket! A feladatunk jelenleg annak a nyomorúságos kastélynak a felújítása, hogy az Egység központja ne egy romtanya legyen. Nyergeljetek, indulunk!

-        Igenis! – kezdtek leereszkedni a Falról a kissé megfáradt Felderítők.

Kimerülten tértek vissza a főhadiszállásra, de az őrködést továbbra sem hanyagolhatták. Conny és Sasha teljesen ki voltak készülve, már az is meglepte a többieket, hogy nem fordultak le a lóról. Végül Armin és Hanji kapta az első, Mikasa és Rivaille a második, Jean és Eren – mindkettejük mérhetetlen örömére – a harmadik őrséget.

Már felkelőben volt a nap, a két utolsó őrséget álló katona egymás kritizálásával ütötte el az időt a reggeli csípős hidegben, mikor hirtelen lovas érkezett. A lánnyal már találkoztak, általában futárszolgálatot végzett. Ahogy csapzott hajából és karikás szeméből kivehető volt, ezúttal sem másért jött. A Parancsnok szemét dörzsölgetve, ásítozva lépett ki az ajtón, ellenben a mellette lépkedő Rivaille cseppet sem tűnt fáradtnak.

– Hanji parancsnok, jelentést hoztam!

– Mi a baj, Nifa? – kérdezte álmosan, szemüveg híján kissé hunyorogva a nő, de mikor a küldönc ijedt arcára pillantott, intett a Hadnagynak, aki azonnal az istálló felé vette az irányt. Időközben a többi Felderítő is kijött az udvarra, egyenköpenyüket fázósan szorítva össze magukon.

– A Hermina körzetben kaptuk a hírt! A Rose Falon belül fekvő Jinae nevű iparvárosban Óriások jelentek meg! Egyelőre nem tudjuk, hogyan juthattak át a csapatainkon, az őrök azt állítják, folyamatosan figyeltek és semmit nem láttak! – jelentette a lány halálsápadtan.

– Nyugodj meg, Nifa! Mi van a civilekkel? Evakuálták már őket?

– Nem, asszonyom! Néhányan sikeresen elmenekültek, de az ott ragadt emberekhez nem tudtunk hozzáférni. Rendellenesek vannak mindenütt, nem engedtek át senkit!

– Köszönöm, innen átvesszük. Vidd el a leggyorsabb lovunkat és értesítsd a központban lévőket, hogy küldjenek erősítést a Rendőrségi elitek közül a keleti Yakell körzetbe!

– I-igenis! – tisztelgett egyet sebtében, majd elszaladt az istállók felé, ahol Rivaille már nekiállt felnyergelni egy gyorslábú lovat.

– Katonák, tíz percet kaptok elkészülni és még egyszer ennyit a lovak előkészítésére! Nincsenek információink a történtekről, de ez most nem lesz gyerekjáték, Rendellenesekkel állunk szembe! Az alakváltóink elvesztették a képességüket, szóval emberekként kell legyűrnünk azokat a dögöket! Nem mondom még egyszer, igyekezzetek! – adta ki az utasításokat a Parancsnok, majd maga is elindult a felszereléséért.

Fél órával később már sebesen haladtak a Rose Fal irányába.

– Ismeri valaki ezt a Jinae nevű várost? – kérdezte Rivaille a fiataloktól.

– Nem, uram. Egy kadéttársunk onnan származott, de ő meghalt öt évvel ezelőtt Trostban. – kiáltotta vissza Eren, aztán Jean vágtatott előrébb.

– Hadnagy, én már jártam ott, mikor az említett kadét szüleihez mentem, hogy közöljem velük a történteket és elvigyem nekik az egyenruháját. – szorította meg erősen a kantárat. Szemei előtt látta Marco édesanyjának könnyáztatta arcát, amit aztán a kadétok jelével ellátott zöld köpenybe temet. Soha nem fogja elfelejteni.

– Remek, akkor a Yakell körzettől te vezetsz minket! Meg tudod csinálni?

– Igenis, Hadnagy! – vállalta indulattól fűtve készségesen a feladatot.

Trostban leváltott lovaikkal még sötétedés előtt érkeztek meg a Shina Fal keleti körzetébe, ahol a huszonöt fős elit csoport várt rájuk. A fáradt Felderítők gondterhelten indultak meg újfent váltott hátasokkal Jinae felé, a katonákat Hanji és Jean vezette, míg Rivaille és Mikasa két osztagra választotta szét őket. A vártnál is kevesebb idő volt az út, mikor meglátták az első Óriásokat, még mindig csak lemenőben volt a nap, egyelőre elég fényt adva mind a szörnyetegeknek, mind az embereknek. Perceken belül elérték a várost, melyet a káosz uralt, rémült emberek próbáltak kétségbeesetten menekülni az elkerülhetetlen elől. Hanji gyorsan felmérte a terepet, majd elkiáltotta magát.

– Első ránézésre nagyjából egy tucat Óriás van itt, de nem tudjuk, ebből mennyi a Rendellenes! Legyetek óvatosak!

– Senki nem kap engedélyt meghalni, értve vagyok? – szögezte le a szabályokat Rivaille, a következő pillanatban pedig mindenki Manőverfelszerelésre váltott és a két osztag szétszéledt. Egyik fele az Óriások kiirtására összpontosított, míg a másik csapat a civileket mentette.

– Jean, hova mész? – lőtte el egyik szigonyát barátja feje mellett Armin, majd mindketten egy ház tetején álltak meg.

– Természetesen megkeresem Marco szüleit! – vágott vissza készen arra, hogy ha kell, erőszakkal jut át az esetleges ellenálláson. Döbbenetére azonban Armin bólintott.

-          Veled tartok, siessünk!

Jean elégedetten nézett a sikeresen elmenekülő Bodt házaspár után, majd visszafordult, hogy az addig csali szerepét játszó, és házról-házra ugráló Armin segítségére siessen. Megkönnyebbülve látta, hogy barátja az Óriás csapásait kikerülve manőverezik az épületek között. Ideje volt ezt befejezni.

-          Hátrálj Armin, mögötte vagyok! – kiáltotta, az pedig azonnal eleget tett az utasításnak és egy valamivel távolabb – még egyben – álló ház tetejéről figyelte, ahogy társa lecsap a szörnyeteg nyakára.

A vágás azonban nem lett elég mély.

-          Tűnj onnan! – hallotta meg Jean Armin ordítását, és maga is belátta, hogy ezt nem fogja tudni helyből elintézni. Fedezéket keresett egy ház mögött, melynek falán lógva hallgatta az Óriás közeledő lépteit. Azok viszont elhallgattak. Jean kilesett rejtekhelyéről, és a lassan megforduló hústömeg láttán érezte, hogy itt az alkalom.

-        Még hogy Rendellenes, ez tiszta hülye. – ugrott ki egy pillanatig sem habozva a fal mögül, miközben egy kellemetlen érzés azt súgta, valamiről megfeledkezett. Nem volt ideje ezzel foglalkozni, bal szigonyát az Óriás nyakáb a lőtte, majd a kelleténél kicsit több gázt fogyasztva lendületből átvágta ellenfele nyakszirtjét. Az olyannyira nem sejtett semmit a végéig, hogy utolsó pillanatában még egy felesleges, legyintő mozdulatot is tett maga előtt. Jean valamivel arrébb, egy másik ház igencsak hiányos cseréptetőjén megállt. Arcára meleg folyadék csapódott és folyt le az álláig. Egy hanyag mozdulattal letörölte, de keze hirtelem megállt a levegőben, majd remegni kezdett. A vörös, ragadós dzsuva nem kezdett el párologni. Jean halál rémülten pillantott körba, az Óriás lassan eltűnő holtteste felé nézve pedig világossá vált annak legutolsó mozdulata.

Kihűlni érezte a testét, mikor látta Armint a földre zuhanni, vérétől és a lemenő nap fényétől vörösre festve. Felszerelése letört a derekáról, miközben végigbukdácsolt a kövezett úton, hogy aztán megállva mozdulatlanul feküdjön a káosz és a város közepén. Mindenfelé rémült kiáltások, sikolyok hallatszottak, az emberek pánikolva rohantak amerre csak tudtak, a katonák kitartóan küzdöttek, mindeddig veszteségek nélkül. Azonban Jean semmi mást nem látott, csak barátja vérben fekvő sziluettjét a felkavart por, és az Óriások füstjén kersztül.

-          Nem... Nem, Armin!! – ordította, hangja elcsuklott. Társa felé indult, fájdalmát lenyelve, sajgó végtagjait mozgásra kényszerítve. Rémülten körülnézett. A távolban manőverezett valaki, szemmel láthatóan civilek után kutatva, majd mikor meglátta őket, feléjük indult. Barátjához érve Jean megtorpant Armin felszakadt, véres és látszólag mozdulatlan teste mellett – Armin! Hé, Armin, kelj fel! Nincs időnk pihenni...! – kiabált neki kétségbeesetten, majd térdre esett és az ölébe vette a katona fejét, remegő kézzel kisimítva egy szőke tincset az arcából. A mozdulatra Armin megpróbált megemelkedni, de szinte azonnal visszaesett és elsápadt. – Armin? Armin, ne aggódj, én vagyok az! És Eren is! – mosolyodott el kissé, mikor megismerte a feléjük rohanó bajtársukat, aki majdnem olyan sápadt volt, mint Armin. Odaérve rögtön letérdelt kettejük mellé.

-        Mi a... Armin?! Mi a franc történt?! – pattant el azonnal az agya, de Jean a vállára tette a kezét jelezve, hogy ez nem igazán alkalmas idő a pánikolásra.

– J-jean... Eren...? – nyitotta ki szemeit Armin, melyek – barátai nagy rémületére – nem voltak a szokásos világos színűek, élettől csillogóak. Sötétek, tompa fényűek, kifejezéstelenek... üresek voltak. Gyenge teste megrázkódott, vért köhögött fel, eláztatva zöld köpenyét.

– Nyugodj meg Armin, itt vagyunk és minden rendben lesz! Rendben leszel... – Eren inkább magát, mintsem barátját próbálta megnyugtatni, mert az továbbra is halvány mosollyal nézett rá. Eren felpattant és tekintetével segítséget keresett.

– Hadnagy! – kiáltott fel kétségbeesetten – Hadnagy!! Parancsnok!! Segítségre van szükségünk! – ordította hasztalanul.

– E-eren, nem... – kérte Armin, majd újra köhögni kezdett. Segítségkérően nézett Jean-ra, akinek ekkorra már könnyek folytak végig az arcán, hogy aztán Armin mellkasán landoljanak. Eren feléjük fordult, neki is könnyek áztatták az arcát.

– Elmegyek segítségért! Armin, rendben leszel. Higgy bennünk! – szólt rá, és már el is tűnt a füstben.

-          Hallottad Armin, el ne aludj! Ez egy parancs, értve vagyok? – szólt rá Jean tettetett határozottsággal, mire barátja szófogadatlanul lehunyta a szemét, úgy szólalt meg újra.

-        Én sosem go-gondoltam, hogy... lófejed lenne, J-jean. De ezzel a... a gyászos arckifejezéssel... tényleg mintha megnyúlna... az arcod... Nem áll jól... ne vágj ilyen szomorú képet... – újra résnyire nyitotta szemét, melyből egy magányos könnycsepp  folyt ki, majd gurult végig az arcán. A mosolygást azonban egy pillanatra sem hagyta abba – Tényleg nem kéne... így nézned. Hé... í-ígérd meg, hogy... nem hibáztatod magad... soha többé... és hogy e-el fogsz búcsúzni... – kissé akadt a nyelve, de meglepően tisztán beszélt.

– Ne mondj ilyeneket, te idióta... – szorította össze fogait Jean.

– Ígérd meg... mielőtt még túl... k-késő lesz... – nézett a haldokló újra barátja szemébe, aki remegve megszorította Armin kezét, majd a pillantást viszonozva bólintott.

– Megígérem... Képes leszek elbúcsúzni. – határozta el, majd vett egy mély levegőt és a mosolygó katonára nézett – Ég veled... Armin! – csuklott el újfent a hangja, majd arcát letörölve ő is mosolyra húzta a száját.

-          Köszönni fogok... Marco-nak a ne-nevedben... – hunyta le a szemét utoljára, abban a pillanatban pedig a nap utolsó sugara is eltűnt a távolban. Fél órán belül a Felderítők kivégezték az utolsó Óriást, így hirtelen csönd állt be a városban. A katonák túlélő civileket kezdtek el keresni. Eren Rivaille, Mikasa és Hanji társaságában visszatért a főtérre, ahol Jean-ékat hagyta. A két katona ugyanott volt, Jean pedig még mindig szorította barátja elfehéredő, lassan kihűlő kezét. A katonáknak szerencsésnek kellett volna érezniük magukat, hogy a támadásnak egyetlen katonai áldozata volt. De ez senkinek nem okozott megkönnyebbülést, mikor vérben fekvő, halvány mosolyú Armin arcára tekintettek. A civil áldozatok száma összesen harminc fő volt, ami a település lakosságának mintegy 15%-át tette ki. Telihold volt aznap, mégis sötét volt az éjszaka a Felderítők számára.

Alig húsz napon belül másodszor találták magukat a Felderítők napnyugtakor a Trost-i fogadóban, hogy a temetés napját egy vacsorával zárják le. A katonák közül senki, még Sasha sem volt éhes, így mindössze kávét kértek. Hét csésze kávé gőzölgött a kopott asztalon. Beszélni akartak, de ahányszor valaki mondani akart valamit, barátaira nézett és lenyelte mondandóját. Végül nem derült ki, hogy miképp kerültek Óriások Jinae-be, de a Falak – főként a Maria Fal – védelmét megerősítették és vállalva a kockázatot, továbbra sem zárták le a kapukat. Nehéz idők várnak még a Felderítő Egységre, és bár ez a támadás kicsit visszaejtette a lelkesedésüket, továbbra sem fogják feladni a küzdelmet. Túl sok ember halt már meg ezért a célért, túl sokaktól kellett már elköszönniük, nem engedhetik meg maguknak a kudarcot. A történtek megerősítették ezt az érzést az öt 104-es kadétban, akik mindaddig azt hitték, már rég felnőttek. Azonban hiába a sok árulás, a rengeteg halál, a sokéves küzdelem, egész eddig nem voltak tisztában velük. Jinae-ben a barátjukkal együtt gyermekkoruknak is búcsút intettek.